Párhuzamos univerzum

Friss topikok

  • faterzor: Nagyon várom a következőt! PUUUUUSSSSSSSSZ! (2011.02.28. 13:53) 2. fejezet: Munka
  • Dagályos Morrogh: - Hol vannak a szüleitek? A gyerekek mosolyogva felpillantottak. - Mindjárt itt lesznek. - Helyes.... (2011.02.16. 12:42) Rakétanyár
  • Mustela: Batman a mai napon gazdára talált! (2011.02.16. 01:10) Batman
  • orgonaerika: Szia Zita!Azt hiszem regisztráltam,és a gépelésem percenként eléri a kettő betű átlag sebességet.J... (2011.01.25. 10:41) Vándorünnep
  • Viba: és még mindig nincs bejegyzés!!!!!!! (2011.01.03. 15:11) 10 perc hóvihar, 10 óra szopás

Linkblog

HTML

2. fejezet: Munka

2011.02.17. 00:57 | Mustela | 3 komment

Tehát ahogy az előző posztban már említettem és ahogyan azt sokan már eddig is tudtátok, kaptam munkát a Congress Hotelben. Ez egy pici hotel, 100 férőhelyes és nem közvetlen a tengerparton van, hanem onnan két percre egy –ahogyan Maja hívja- kecses házban. Fontos még tudni, hogy nem egy csilli-villi elit helyről van szó, hanem egy két csillagos szállodáról. A tulajdonos házaspár libanoni, így nem néztek teljesen hülyének a hiányos nyelvtudásom miatt. A pincérek (ja, merthogy pincérként dolgozom) szintén nem angolok, illetve az étterem menedzser már itt született, de a családja indiai, van egy kolumbiai, egy török, egy libanoni és egy magyar lány. Ez utóbbi egyébként nagyon nagy segítségemre volt az első héten, mert bár nem beszélhetünk saját nyelven az étteremben, de nagyon nagy biztonságot adott és sok szó volt, amit nem ismertem és ő lopva odasúgta. Ilyen volt pl. a zabkása meg a zeller. A másik nagy mázlim az első héten, hogy egy német csoportunk volt, így nyelvi hiányosságaimat a vendégek felé tudtam németül kompenzálni. De természetesen még ennek ellenére is nagyon béna voltam. Az egyetlen, amiben viszont úgy érzem, én is remekeltem, az az általános éttermi ismeret, hogy amit csináltam, azt jól és lekiismeretesen csináltam. Még könnyebbé tette a kezdést az, hogy a hotel télen zárva volt, így az első alkalom, amit hivatalosan munkával töltöttem, az takarítás volt és így volt alkalmam megismerni a többieket és a helyet az első éles bevetés előtt. A török lánnyal (Ferda) azonnal jóban lettem, mert nagyon kedves, segítőkész és azonnal barátságos volt. Vele azóta is nagyon szívesen dolgozom és mindenki közül ő a legtürelmesebb velem a nyelvet tekintve. Nagyon odafigyel, hogy lassan és egyszerű szavakkal beszéljen hozzám, türelmesen végighallgat és kiszed belőlem mindent, még ha én fel is adnám, hogy el tudom mondani és készségesen javítgatja a nem túl briliáns nyelvtanomat. A kolumbiai lány (Claudia) bár nem közeledett és semmilyen kapcsolatunk nem volt először, tele volt energiával, vidám volt, táncolt, 100-on pörgött folyamatosan, nekem nagyon szimpatikus volt. Mivel munka után gyakran mentünk ugyanarra, így sok alkalmam nyílt vele beszélgetni és elképesztő dolgokat mesélt a hazájáról, meg mindenről, így vele is hamar jó kapcsolat alakult ki. Ami odáig fajult, hogy egyszer felajánlotta, hogy elkísér engem „shoppingolni”, megmutatja, mit hol érdemes, ilyenek. Egészen fura érzés volt. Eleinte feszélyezett a helyzet, de mert ő olyan vidám és csacsogós, hamar oldódott a hangulat. Az egyetlen, ami nehéz vele, hogy az étteremben ő nagyon maximalista és mindig ő készül el elsőnek mindennel. Így egy kicsit őt olyan versenytársnak érzem, akit le kell győzni. Na majd eljön az én időm… J Dorottyával természetesen a magyarságunk volt az elsődleges és azonnali összekötő kapocs, egyébként nagyon kedves és segítőkész volt, azt csak később tudtam meg róla, hogy ő is kedveli azt a piszkálódós humort, amit én. Ő egyébként évek óta kint él a szüleivel, most fejezte be a gimnáziumot, egyetemre készül és nem terveznek visszaköltözni Magyarországra. Nem lehet neki könnyű. Bár szeret itt élni, de ha valaki, akkor én tudom, milyen nehéz mindent és mindenkit otthagyni, de azt elképzelni sem merem, milyen lehet megbírkózni azzal, hogy mindent és mindenkit ÖRÖKRE otthagyni. Mindenesetre örülök, hogy megismertem és szívesen beszélgetek vele munkaidőn kívül is. A libanoni lány (Norma) azonnal nagyon közvetlen volt, első este öleléssel jutalmazott, csak azért, mert létezem és ez azóta is rendszeres szokása. Most, hogy egy hete nem találkoztunk és beugrott egyik nap, úgy köszöntött, mintha évek óta nem találkoztunk volna, pedig valaha a legjobb barátnők voltunk. Elképesztő. A legkülönlegesebben mégis az indiai-angol étterem menedzserrel (Michelle) alakult a kapcsolatom. Tőle mindenki óvva intett és valóban úgy is viselkedett, hogy na őt jobb lesz elkerülni messziről. Parancsolgatott, figyelt és mindenfelől az ő szabályairól lehetett hallani. Szigorú volt és olyan… tyúkanyós. Hát lapultam is, kerültem, ahogy lehetett, bár engem sosem bántott, érezhető ilyenkor, hogy egy rossz mozdulat és a torkomnak esik. Szerencsére ez az első héten nem történt meg. Ekkor még Dórival voltam párban, aki igyekezett nekem megmutatni mindent, ám a következő héten hazautazott, így aljas módom magamra hagyott. Mikor legközelebb bementem dolgozni és megláttam, hogy Michellel leszek párban, bevallom, kicsit fostam. Eleinte annyi volt, hogy mindent magyarázott, de sosem sértőn, vagy kioktatón. Majd teltek-múltak a napok és egyre kedvesebb volt, egyre többet beszélgetett és elkezdett poénkodni. Mire letelt a hét, határozottan nagyon jó kapcsolat alakult ki, úgy érzem, szigorú, de következetes és éppen annyit ad is, mint amennyit elvár. Örülök, hogy mellette dolgoztam, mert rengeteget tanultam tőle és úgy érzem, teljesen talpra állított, hogy később problémamentesen csináljam egyedül a dolgokat. A többi dolgozóval egyenlőre nincs sok kapcsolatom, a konyhai alkalmazottakkal persze elég szorosan együtt kell működni, de személyesebb kapcsolat itt még nincs. Illetve van egy Anna nevű öreg kínai néni, ő nagyon aranyos és eszméletlen jól dolgozik, ő ilyen mindenki nagymamája. A séf (Atif) az egyik tulajdonos. Ő a férj. Ő is elég szigorú, olyan tipikus séf-csávó. És a legkellemesebb élményként azt éltem meg, ahogy ő általa befogadtak az emberek. Merthogy pár nap elteltével már kezdett piszkálódni velem, most pedig már bárminek a rovására képes hülyéskedni velem egyet és ez mindenki másra is átragadt. Én pedig állom a poénokat, gyakran már vissza is tudok szúrni és ezt olyankor mindenki nagyon élvezi. Jó érzés, ahogy az új lány szerepköréből kilépve már inkább partner vagyok nekik. A legviccesebb, hogy a konyhában állandóan szól a zene, hol ilyen, hol olyan. A musical-válogatástól kezdve a 90-es évek diszkózenéjén keresztül Csajkovszkijig minden. És ezek a majmok (főleg a séf, meg Lee, aki egy elég bohém csávó, egyébként konyhai kisegítő) nem ritkán üvöltve énekelnek, duetteznek, táncikálnak. Zseniális.

A munkabeosztásom igen rapszódikus. Egyenlőre csak reggeliztetni és vacsoráztatni járok, ami kb. 2-3 óra/alkalom. Ez így nagyon lazán hangzik, csak sajnos a hotel 40 percre van a jelenlegi lakhelyünktől, így a napi 6 óra munka mellé majd’ 4 óra gyaloglás párosul. Bár a héten vettem egy buszbérletet, sajnos az utazási időn nem rövidít, de legalább nem esik ki a belem naponta 4x. Emellett volt olyan nap, hogy ebédeltetni is mentünk. Ez már lassan megfelelne a teljes munkaidőnek, csak elég kellemetlen, hogy reggel 7-kor induljak és este 10-kor érjek haza, miközben csak 6-8 órát dolgoztam, így ennek megfelelő órabért kapjak, de lement az egész napom. Egyébként minimál béren dolgozom, ami itt 6 Font óránként, tehát angliai mértékkel igen csekély keresetet jelent. Remélem, ha beindul a szezon, lesz több munka és lehet majd plusz órákat vállalni.

Mindent összevetve nagyon megszerettem ezt a helyet, szeretek bejárni dolgozni és ha más nem, ugródeszkának, bemelegítésnek, referenciának mindenképpen jó. Amit különösen megbecsülök benne, hogy rácáfolt az előzetes félelmeimre, miszerint ha egyszer itt kint találok munkahelyet, eleinte rengeteg kudarcot kell majd átélnem, hiszen mindenképp én leszek az új ember és emellett még kb. süket-néma is. És nem. Itt egy pillanat alatt tele lettem jó élményekkel és vicces sztorikkal. Kell ennél több kezdésnek?

Rakétanyár

2011.02.16. 01:09 | Mustela | 1 komment

A január-február időszak hatalmas változásokat hozott angliai életembe. Mivel rengeteg dolog történt, megpróbálom inkább a lényeges szálak általi fejezetekbe szedni az időrend rovására.

1.       fejezet: Ivica

Január 14-én megérkezett Ivica. Ivica a gimnáziumi legjobb barátnőm és azóta bár elég távol sodort minket az élet egymástól, a jó kapcsolat mindig megmaradt. Még ősszel felröppent az ötlet, hogy Ivica is szeretne Angliába jönni és akkor már ide, Eastbourne-ba jön utánam. Bevallom, vegyes érzelmekkel vártam. Ehhez tudni kell Ivicáról, hogy örök optimista. Tehát egyrészről bennem volt a félelem, hogy a téli időszakban már ketten leszünk itt munka nélkül, bejön utánam a csőbe és ráadásul a tesómék két hétben határozták meg a maximum itt tartózkodását. Mmint a házban, merthogy azért ez a ház nagyon kicsi ennyi embernek és hát nekik is van magánéletük ugye, stb…, szóval a kérés teljes mértékben reális volt. Ezzel szemben ott állt Ivica felkészültsége, ő neten már mindent megnézett, megszervezett, letelefonált, szétímélezett, kedvencekhez adott és kész tervekkel, ötletekkel bíztatott engem.

Érkezése péntekre esett. Mivel a megbeszéltnél egyel későbbi vonatot ért csak el és az is meglehetősen sokat késett, kénytelen voltam a várakozás ideje alatt leinni magamat az Évivel. Na jó, nem, de valóban a Counting Houseban múlattuk az időt, mindketten meglehetősen fáradtan és kicsavarva. Majd éjféltájt búcsút intettünk egymásnak, én a vonatállomásra, ő haza ment. Az állomás zárva volt. A csarnokba nem lehetett bemenni, az állomás környékén sehol egy lélek, a máskor sűrűn tömött taxiállomáson egy-két autó lézengett, Ivica telefonja nem volt kapcsolható. Nem úgy nézett ki a dolog, mintha érkezni akarna ide vonat. Vártam hát, kb… Kb nagyon hideg volt. Eltelt egy óra. Kezdtem aggódni. Nagy nehezen a „vendégparkolóba” beállt egy autó és nem állította le a motort. Mintha várna valakit. Ez tartotta bennem a lelket, talán ő tud valamit, vagy felhívta valaki, aki esetleg a vonaton tartózkodik, hogy jöjjön érte, mert a közelben vannak. És tényleg. Újabb negyed óra várakozás után a kanyarban feltűnt egy vonat, beállt az állomásra, utasok töltötték be a teret és ott volt végre Ivica! Rohantam, nagyon örültem neki, örültem, hogy látom, örültem, mert mosolygott, jó kedve volt, olyan igazi Ivica volt! (Egyébként Réka, ez az Ivica becenév még gimiben ragadt rá.) Mindkettőnkől azonnal ömleni kezdett a szó, élmények, tudnivalók, dejóalevegő, holatenger, adjegycigit… Majd mikor kicsit csillapodtunk, beültünk egy taxiba, fölcibáltuk a házba a bőröndjét (30 kg) és konstatáltuk, hogy mindkettőnk közös érdekében és örömére nem az én Béres cseppem tört össze a táskájában. Gyors háznézés és dumaparti után kicsit kipakoltuk és elhelyeztük a cuccát, majd felborultunk, mindketten eléggé fáradtak voltunk.

Másnap délelőtt a nyakunkba vettük a várost, első utunk a Vodához vezetett, vettünk neki egy telefont, meg beszerzett pár apróságot, amire szüksége volt, majd megmutogattam neki ezt a hatalmas, Mátészalka méretű várost. Bevásárlóközpont, sétálóutca, tengerpart, pier… Amennyire láttam, nagyon boldog volt, nagyon tetszett neki minden. Aztán elmentünk abba a kávézóba, amit a Mókuval találtunk anno, amiről már korábban írtam. Délután még egy kis séta, egy kis családi élet, majd este lementünk a Counting Houseba, hiszen az Ivicának is meg kell ismernieJ

Vasárnap csendesen, önéletrajz írással, netböngészéssel telt az idő, majd hétfőn a nyakunkba vettük a várost és elkezdtük beadni az önéletrajzainkat mindenhová. A hétfői napot az éttermeknek és a kávézóknak szántuk. A kedd a hotelok napja volt. A legtöbb helyen megmondták, hogy nincs munka, de azért ott hagyhatjuk a CV-ket, ám egy kis hotelban a színházzal szemben a nő nagyon érdeklődő volt. Mondta, hogy neki kell egy pincér és majd jelentkezik. Na persze. Ahányszor ezt már hallottam. Délután hulla fáradtan kullogtunk haza. Azért az összes hotelt itt végigjárni az nem kevés! Na jó, mégcsak a végére sem értünk! Szóval még csak baktattunk haza, mikor csörgött a telefonom és a kis hotelből a nő állásinterjúra visszahívott másnapra! Egészen felpörögtem. Még aznap egy másik hotelből is hívtak, szintén másnapra. Ivica meghozta tehát a szerencsémet!  Jimmel mentem le szerdán délelőtt a Congress Hotelhoz és kb fél óra elteltével már mint munkával rendelkező ember sétáltam feléjük a napsütötte tengerparton. Nagyon szimpatikus volt a nő is, a hotel is, az egész állás, minden. Természetesen jött a para, hogy mi van, ha a másik hotel nem lesz szimpatikus, de sokkal több pénzt ajánl, stb. Később találkoztunk Ivicával a városban, együtt vártuk a második interjút. Kajáltunk, kávéztunk, tartotta bennem a lelket. A Cavendish Hotel egy nagyon elit hely a parton, a legolcsóbb szobájuk 108 Font/fő/éj és nem tengerre néző (kb 35000 Ft). Szóval a vendégkör is olyan…  A meghallgatás 3 órakor volt. Ja, poén: Még előző nap, mikor hívott a csaj, és az időpontot beszéltük meg, itt ugye nincs 13, 14, 15 óra, stb, itt 1, 2, 3 PM van. Vagy AM éppen, attól függ. És mondja a nő telefonban, hogy akkor 3-kor kellene menni. Én meg annyira paráztam (telefonon beszélni angolul nagyon nehéz még nekem), hogy 6x visszakérdeztem, hogy akkor 3? 3 PM? (délután?) NEM B.Meg! Hajnal!! Na mindegy, a csaj nem rökönyödött meg, kedvesen mondta, hogy igen, természetesen délután 3kor. Nade a lényeg, nem feleltem meg. Ennek több oka volt: az angolom nem elegendő oda, nincs referenciám és (a legjobb!) mivel nincs autóm, ő nem látja át, hogyan tudnék bejárni dolgozni. Mátészalkán! Gyalog! Busszal, biciklivel, akárhogy! Itt nincsenek távolságok! Na mindegy, valahol örültem is, mert megkönnyítette a döntésemet, a hotel és a nő is ahogy sejtettem eléggé elit, sznob, ezáltal nekem unszimpatikus volt és ezzel szemben már ott volt a zsebemben a másik munka. Amiről bővebben a következő fejezetben.  Délután már nem császkáltunk sehova, hazajöttünk segíteni a Jimnek, viszont kaptam egy e-mailt a Motcombe iskolából (ahova még decemberben adtam be a jelentkezésemet egy takarítói állásra), hogy még nem hoztak döntést, de addig is ha még érdekel a munka, be lehet menni megnézni, hogy miről is lenne szó. Persze lebeszéltem egy találkozót péntekre a fickóval, akit G. Tsenti, azaz Centinek hívtak J  Ivicának is jól alakult a napja, mert őt meg a Mekibe hívták be interjúra köv. keddre.

Azon a héten már el is kezdtem dolgozni a hotelban, ezen kívül ugye itthon segítettünk, amit tudtunk, Ivica is járta a várost folyamatosan, munkát keresett, ide-oda mászkált, bankban voltunk (hát ez is egy külön fejezet lehetne, de a lényeg, hogy 6x voltam a bankban, mire egy nyomorúságos számlát képesek voltak megnyitni nekem, mert a bankos spiné a 3 konkrét megbeszélt időpont egyikén sem ért rá…). Azt hiszem, mindezt egyedül sokkal nyögvenyelősebben csináltam volna végig, nagyon sokat számított, hogy Ivica ilyen neten utánanézős fajta és mindent tudott, mire valami intézkedésre került sor. És így telt a következő hét is. Ivica sajnos nem kapta meg a mekiben a munkát, de örök optimista lévén nem lankadt, rengeteget kószáltunk a városban és kölcsönösen segítettük egymást, amiben tudtuk, illetve mivel én már folyamatosan dolgoztam, ő segített a Jimnek helyettem is. Majd eljött a nap, hogy elköltözött. Nagyon hirtelen lett üres a ház! Bár tudtam, hogy nem a világ végére megy és hogy továbbra is az életünk része lesz, de… Egy pillanatra meglegyintett minket örök vidámságával, kreativitásával, nem baj, megoldjuk tipusú szemléletével, majd ahogy jött, távozott és kifejezett nagy űrt hagyott maga után. Egyébként jelenleg Emsworth-ben dolgozik egy magyar családnál bébiszitterként és ezúton is nagyon sok sikert kívánok neki! Tudom, hogy jól fogja érezni magát és jól fog boldogulni. És közel van. Tudom.

 

 

 

„Egyik percben ohiói tél; zárt ajtók, csukott ablakok, fagytól megvakult üvegtáblák, csüngő jégcsapok minden háztető ereszén, síelő gyerekek a lejtőkön, bundába burkolt háziasszonyok, akik, mint nagy fekete medvék, cammogtak a jeges utcákon.

És egyszerre a hőség széles hulláma öntötte el a kisvárost. A forró levegő hullámzó tengere; mint amikor valaki nyitva hagyja egy pékség kemencéjének ajtaját. A meleg lüktetett a házacskák, bokrok és gyermekek körül. A jégcsapok lepottyantak, diribdarabra törtek, elolvadtak. Felpattantak az ajtók. Kitárultak az ablakok. A gyerekek ledobálták gyapjúruhájukat. A háziasszonyok lehullatták medvejelmezüket. A hó olvadt, és előbukkant a múlt nyár régi, zöld pázsitja.

Rakétanyár. Ide-oda röpködtek a szavak az emberek között a nyitott, szellőző házakban. Rakétanyár.

A meleg, sivatagi levegő megváltoztatta a jégvirágmintákat az ablakokon, letörölte a művészi munkát.

Sílécek és ródlik egyszerre haszontalanná váltak. A hó, ahogy a városra hullott a hideg égből, forró esővé változott, mielőtt földet ért.

Rakétanyár. Az emberek kihajoltak csepegő verandáikról és figyelték a vörösödő eget. A rakéta a kilövőtéren állt, rózsaszínű tűzfelhőket és kazánhőséget fújtatott. A rakéta hatalmas fúvókájának minden leheletével nyarat hozott ezen a hideg téli reggelen. A rakéta éghajlatokat teremtett, és egy rövid pillanatig nyár borult a földre�”

 

Ray Bradbury

Batman

2011.01.05. 15:21 | Mustela | 1 komment

Barátok, ismerősök, blogolvasók, ebben a posztban egy kis segítséget szeretnék kérni tőletek!

Batman nevű törzskönyvezett fekete kan labradornak keresünk gazdát. 5 éves, minden oltása megvan, chipelve van és néhány napon belül kasztráltatva is lesz. Mivel társai között ő volt a ranglétra alján, nagyon jámbor, kedves, jóindulatú kutya, nem az a domináns kan kutya fajta… Jól kijön más kutyákkal, könnyen kezelhető, játékos. Az alapvető parancsszavakat ismeri és könnyen tanul. Ízületi gyulladása van, de a havonta egyszer kapott gyógyszerével teljesen tünetmentessé tehető.

A kutya nővéremék kenneléből származik, akik évekig foglalkoztak a fajta tenyésztésével.

Batman Borissal együtt került ehhez a házaspárhoz, akitől ellopták a két kutyát. Boris hamarosan sérülten bár, de előkerült. Batmant viszont hiába kerestették chip szám alapján, nem került elő, így vettek egy újabb kutyát „tőlünk”. Két évvel később az egyik állatorvos telefonált, hogy megvan Batman. Sajnos azonban 3 kutyának nem tudják gondját viselni, így most szívességből átmenetileg egy barátunknál van elhelyezve, de sürgősen új otthont kell neki találnunk.

Kérlek titeket, hogy amennyiben érdekel valakit a kutya, vagy van ismerőse, aki befogadná, szóljon.

Annyira köszi!

Vándorünnep

2011.01.03. 02:40 | Mustela | 2 komment

„Nagyi”, azaz Móku érkezése egészen feldobta a gyerekeket. Szinte le sem szállnak róla. Mivel az előző napi 2 cm hóra további 5 cm esett, szombaton vettünk egy szánkót (mármint ilyen szánkónak csúfolt piros fröccsöntött műanyag teknőt) és kimentünk a közeli parkba négyen lányok. Ja, öten, mert Emma is velünk tartott. Maja nagy pechére mi is nagyon élveztük Jimmel. Csak akkor indultunk haza, mikor már mindannyian szénné fagytunk, de ígéretet tettünk, hogy másnap újra eljövünk. Úgy is lett, csak akkor helyettem Samu tartott velük. Állítólag annyira nem volt elragadtatva tőle. Nem tudott motorozni a jégen és kiakadt. Mostanában a motorozás a csúcs. Nameg a csigák, az autók (különösképp a szirénások) és a teknősök. Amúgy a személyében megtaláltam azt a pasit, aki értékeli a baglyos, a robotos, a pacmanes, az alvós állatkás és bárányos pólómat. Szerencsére viszont már nem csak ez a kapcsolat. Mostmár szívesen jön és bújik hozzám is, gyakran keres a házban és mondja, hogy Tita. Ezen kívül kávét főz nekem és tőlem is elfogadja a felügyeletet, utasításokat, ételt, vagy ha én ébresztem. Rengeteg új szót tanult 1 hónap alatt, most az elmúlt egy hétben különösen megeredt a nyelve.

Móku ittléte alatt rengeteget mászkáltunk. A napi minimum egy órás séta mellett voltunk a tengerparton a gyerekekkel meg Emmával és voltunk Lewes-ban. Oda az egész család ment, pizzáztunk egyet, aztán fölsétáltunk a várhoz. Be nem lehetett menni, mert zárva volt, de Móku szerint nem veszítettünk semmit, kiállítás van, ami a gyerekeket nemigen kötötte volna le. Aztán a Mókuval leváltunk, mert a két kicsi fáradt és nyűgös volt, így Jimék az autóhoz való visszakanyarodás és hazaút mellett döntöttek, mi meg bevállaltuk, hogy majd vonatozunk. Nem nagy táv, kb. 20 mérföld. Na Lewes egy igazán fura dimbes-dombos kis város tele ősöreg épületekkel. Van egy antikvárium, aminek az épülete 1600 körül épült és az ajtó mellett két keskeny polcon kint az utcán is vannak könyvek. Nagyon szép. A legöregebb ház, amit találtunk 1330-ban épült. Elképesztő belegondolni. Sajnos hamar ránk sötétedett, de így is elég sok érdekességet láttunk, bár maga a város az, ami igazán bájos a szűk és meredek kis utcácskáival és ici-pici boltjaival. nekem egy kis csokibolt tetszett a legjobban. Nagyon kis ütött-kopott volt, de így karácsony előtt különösen hangulatos volt, mintha valami mese illusztrációja lenne. Bementünk egy templomba, ami szintén nagyon régi volt és mentes volt minden barokk giccstől szerencsére. Csak bejött egy nő is és függetlenül attól, hogy nemcsak hogy nem értem, nem is érdekel, amit mond, kb. 10 percen keresztül beszélgetett velem. Végül kénytelen-kelletlen válaszolgattam neki és eliszkoltunk. Ami viszont érdekes volt, hogy volt bent egy asztal, rajta levelekkel és a nő talált egyet, ami neki szól. Gondolom így egyházközösségen belül küldözgetnek egymásnak karácsonyi jókívánságokat, ami azért eléggé klassz. Mivel nagyon hideg volt, sötét és a boltok is zártak, mi is visszakanyarodtunk és a főutcán a folyó fölött megtaláltuk Jiméket. Még jó, hogy nem egyenesen a vasútállomásra mentünk, hanem célba vettük a folyót. Így végül együtt jöttünk haza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A gyerekek számára az elmúlt egy hét fénypontja természetesen a karácsony volt. Rengeteg ajándékot kaptak, Maja volt a főlelkes, Samu annyira még nem fogta fel, hogy mi van, de a fa nagyon tetszett neki. Nem tudom, írtam-e korábban, de itt november elején kezdődik az elkarácsonyosítás, december elején már mindenki felállítja a karácsonyfát és minden ház szanaszét van világítva. Itt 25-én reggel jön a Mikulás. Hozzánk szintén 25-én reggel jött, de (a tippek ellenére) a Jézuska. Jim tartott egy előadást a Majáék osztályának az iskolában arról, hogy milyen egy magyar karácsony. Mondta nekik, hogy hozzánk a Mikulás december 6-án jön, így van-e valakinek ötlete, hogy ki jön hozzánk december 24-én. (Mivel csináltak karácsonyi betlehemes műsort, feltételezhető volt, hogy talán valakinek eszébe jut.) Nos az egyetlen tipp egy bátortalan kisfiútól érkezett: „Elfek?”

25-én délután sétáltunk egy hatalmasat Mókuval. Templomba akartunk menni, de az zárva volt, így lementünk a tengerpartra. Hazafelé beültünk egy kávézóba. Hát az valami isteni volt. Elég faramuci hely volt, mert tele volt műnövénnyel, meg idióta karácsonyi díszekkel, ősrégi tévé meg színe szpotlámpák (szerencsére nem volt felkapcsolva), viszont a személyzet annyira kedves volt, hogy az elképesztő. A pultos fickó valami közel-keleti emberke lehetett, akárcsak a szakács, a pincér meg kb 80 éves volt. Mindhárman nagyon kedvesek, mosolygósak és az egész helyből ez a barátságos légkör áradt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára voltam ott.

Egyik este meg vissza felé jöttünk a szokásos esti kutyasétából és hatalmas szirénázás, kék fények meg egy megafon hangja a szomszédos Peppercomb streeten.  Mikor közelebb értünk, akkor láttuk, hogy két tűzoltó autó között egy hatalmas szán (amit szintén vmi autó húzott), rajta egy Mikulás csávó integet, a karaván körül meg tűzoltók vödrökkel, amibe pénzt gyűjtöttek a tűzoltóság javára. Lassan haladtak végig az utcákon, integettek, kiabálták, hogy boldog karácsonyt, meg szólt valami zene is. Na, gyorsan hazarohantunk, fölszedtük a két gyereket és futottunk velük lefelé. A Longland roadon utól is értük őket. A gyerekek nagyon élvezték. Dobálták a pénzt a vödörbe és kaptak cserébe képeslapot, meg szaloncukrot. Maja kettőt is kapott. Megpróbáltuk rávenni, hogy az egyiket vigyük haza apának, aki egyrészt beteg, másrészt nem láthatta a karavánt, de Maja azt mondta, inkább ő megeszi egyedül és majd elmeséli apának, milyen volt. A másodikat azzal a felkiáltással bontotta ki, hogy megeszi, nehogy elfelejtse, milyen az íze, mert akkor nem tudja majd elmesélni…

Hát nagyjából így teltek a napok. Nagyon hamar eljött a 26-a, mikor Mókunak mennie kellett. Akkor megint rám tört az a végtelen szomorúság és üresség. De tudom, hogy a Győ és a másik két unoka is nagyon várta őt. Ezúton is Boldog Karácsonyt nekik és mindenkinek, akitől távol töltöttem az ünnepeket!

10 perc hóvihar, 10 óra szopás

2010.12.19. 01:55 | Mustela | 5 komment

Móku (anyukám) tegnap érkezett hozzánk, hogy itt töltse a karácsonyt. A történteket itteni idő alapján (ami Magyarországhoz képest -1 óra) írom az egyszerűség kedvéért. Szóval a gépnek 14:30-kor kellett volna felszállnia és 17:10-kor landolnia. Az eredeti terv szerint mindannyian kimentünk volna a reptérre kocsival, az indulást háromnegyed 5-re terveztük. Kb. 40 perc az út, így nagyjából akkorra értünk volna, mikor a Móku kicsekkol. Namost 14 órakor olyan hóvihar kerekedett, hogy nagyjából 10 perc alatt 10 cm hó esett, erős szél kíséretében. Aztán ahogy jött, úgy ment is, fél órával később már sütött a nap. Csakhogy a talajon maradt a hó, amit útszóró só, hólapátok és hókotrók hiányában a szorgalmas autósok egy csendes negyed óra alatt jégpáncéllá tapostak az úton. Percek alatt bedugult a város, a hegyes-völgyes utacskákon simán egy-egy  autó berekesztette a forgalmat és téli gumi nélkül valóban lehetetlen volt a haladás. Így életbe léptettünk egy B tervet, miszerint én egyedül vonattal kimegyek a reptérre és hazajövünk. Ez kb. 1 órás utat jelent, átszállás nélkül. Maja persze azonnal jelentkezett, hogy szeretne velem tartani. Igazából csak azt láttam akadálynak, hogy reggel eléggé megütötte magát, amitől a pisilés borzasztó fájdalmas és hosszú procedúra lett számára, amit egy vonaton vagy reptéren nem lehet megoldani. Közben telefonált a Móku, hogy a gép késik, kb 1 órával később fognak tudni fölszállni, de jelen infók szerint engedik majd őket és a Gatwick is fogadja a repülőket. Maját letettük aludni és telefonon tartottuk a kapcsolatot Balázzsal, hogy mi legyen, hogy legyen. Közben beléptünk a repülőtársaság weboldalára, hogy ha törlik a járatot, akkor azonnal át tudjuk foglalni a jegyet egy másik gépre. Majd fél 5 körül jött a telefon, hogy még fel se szállt Gatwickről az a repülő, ami majdan vissza fog indulni! Na akkor komolyan kezdtünk aggódni, hogy vajon egyáltalán elindul-e a gép, de szerencsére háromnegyed 5-kor fel tudott szállni Londonból.  A legdurvább: Kb. 5-kor a Ferihegyi infók azt hazudták, hogy gép abszolút menetrend szerint meg fog érkezni 17:10-re(már úgy, hogy eljött Budapestre, kiszálltak, beszálltak és vissza is repült Londonba…), ezzel szemben Gatwick azt mondta, hogy ez a gép 22:20-kor fog megérkezni. Így mi a 20:31-es vonatot céloztuk meg Majával. Ez annyit jelentett, hogy egy órát utazunk és még így is várunk kint egy órát a reptéren, de inkább legyünk ott. Összepakoltunk könyvet, foglalkoztatófüzetet, zsepit, kaját, édességet, innivalót, kismackót, mintha legalábbis egy hétre mennénk. Balázs le tudott minket vinni az állomásra, ám a vonatok az internetes tájékoztató ellenére (miszerint minden vonat jár és késés nélkül közlekedik) a mi vonatunknak először negyed órás késést írtak ki. Namost hogy néz ki egy angliai pályaudvaron, ha késik a vonat. Szépen besétálsz a fűtött váróterembe, ahol helyet foglalsz egy barna bőr kanapén. Amelyik neked szimpatikus. Vagy a programfüzetek és újságok mellett, vagy a plazmatévé előtt, vagy úgy, hogy ráláss a gyerekedre, aki a játszósarokban foglalhatja el magát. A vonatod státuszáról egy monitoron folyamatosan informálódhatsz, de a hangosbemondóban is tisztán érthető minden szó. Míg mi Majával várakoztunk Balázs elment a közeli gyorsétterembe egy gyerek menüt venni, aztán megvárta velünk a vonat indulását, ami menetrendhez képest 20 perces késéssel történt. A vonat nagyon kényelmes, meleg és tiszta volt. Folyamatosan mondták és írták, hogy milyen megállók következnek, hova megyünk, a vonal pontos állomásait, így annak ellenére, hogy még életemben nem jártam erre, elég nyugodtan utazhattam. Egészen Lewisig. Ott ugyanis közölték, hogy a vonat egy darabig állni fog, mert nem tud tovább haladni, ne szálljunk ki, amint tudnak valamit, tájékoztatnak minket. Hát vártunk. Aztán 10 perc múlva megkértek minket, hogy mégiscsak szálljunk ki, mert ez a vonat nem megy innen tovább, majd valamikor jön valami, ami megy valahová. Kiszálltunk. Épp ekkor hívott Balázs, hogy minden rendben van-e. Felvázoltam neki a helyzetet és ő azonnal öltözni kezdett, hogy értünk jön, kimegyünk együtt a reptérre és hazahoz, merthogy az autópálya nyilván száraz, de legalábbis járható és ő különben is attól tart, hogy hazafelé már nem érnénk el az utolsó vonatot. Amíg az állomáson vártunk, Maja bejelentette, hogy pisilnie kell. Hajjaj…Ez húzósnak ígérkezett. Kerestünk egy wc-t, ami szerencsére nem volt olyan vészesen koszos, de azért így is takarítottam vagy 5 percig, mire beengedtem a gyereket, aki egy zokszó és egy pisszenés nélkül pisilt, pedig láttam az arcán, hogy fáj neki. Jutalma egy csokitallér volt. Még amikor öltözött vissza, mondta, hogy nem tudja begombolni a gatyáját. (Szuper. Egy műanyag gomb, ami rám vadászik…) Merthogy túl sok rajta a ruha és nem bír a harisnyával. A következőképp foglalta össze: „Nem tudom egyszerre felhúzva tartani a kabátomat és a pulcsimat, meg betűrni az atlétát és a harisnya is itt van. Anyáék túl sok ruhát adtak rám. Még a testrészemre is!” Nehezen bírtam visszatartani a röhögést. Még a testrészemre is… De nem szabad kinevetni, mert mostanában nagyon önérzetes, nem szereti, ha rajta nevetünk. Aztán mászkáltunk az állomáson, próbáltam lekötni a figyelmét és nem megfagyni. Volt egy másik jó beszólása is: Vannak vonatok, amikről adott állomáson lekapcsolnak kocsikat (mint ahogy otthon is) és akkor a vonat eleje mondjuk tök máshova megy, mint a vége. Balázs mondta, hogy figyeljünk az ilyesmire. Erre Maja azt mondta, hogy ő jobban szereti azt a vonatot, amit szétkapcsolnak, mert azon izgalmasabb utazni. Végülis… Lassan 20 perce várakoztunk, mikor bemondták, hogy fog jönni egy vonat, ami London Victoriára megy, így Gatwick Airportra is. Felhívtam Balázst, aki akkor már közel volt, de azt mondta, szálljunk föl inkább a vonatra, mert az biztonságosabb, mint az autó és a reptéren találkozunk. Ha elakadunk, akkor ő összeszedi a Mókut és visszafelé minket. Kb 5 perc múlva tényleg jött egy vonat, de nem sok infó volt róla. Megkérdeztem egy srácot, hogy ez megy-e Gatwickre, mire ő azt válaszolta, hogy ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg talán igen. Beszálltunk. Irányban jók voltunk, úgyhogy kicsit megnyugodtam, hogy valahogy mégis kijutunk. Balázs megint telefonált, hogy neki kell egy jó 40 perc, hogy odaérjen. Utaztunk. Balázs megint telefonált, hogy van egy kis baj, elakadt egy erdőben. GPS vitte egyre keskenyebb és keskenyebb erdei utakon, nem tudta merre jár és egy emelkedőn egy völgyből már nem tudott fölmenni. Visszament, megpróbálta egy másik, majd egy harmadik úton, de arra sem tud kijutni, minden tükör jég, menjünk tovább, ahogy tudunk, mert ő nem lát kiutat. Hát mi mentünk. Haywards Heath-ben megint gyanúsan sokat, vagy 20 percet álltunk. Majd bemondták, hogy szálljunk ki, mert ez a vonat innen London Victoriára megy, majd jön egy másik a 4. vágányra és az megy Gatwickre. Azért nem értettem, mert Gatwick elvileg útba esik és annyira nagy megálló (logikusan), hogy nem létezik, hogy egy London Victoriás vonat ne álljon ott meg. De leszálltam, elvégre nyilván tudják, miről beszélnek. Biztos, ami biztos, megkérdeztem ott egy bakter srácot (vagy 60 éves), hogy melyik megy Gatwickre. Világosan rámutatott, hogy a 4. vágányról, ez a vonat fog oda menni. Beszálltunk. Látszólag mások is körbe-körbe fürkésztek, egymástól kérdezősködtek, táblákat kerestek. Egy lány bőröndökkel vastagon megrakva engem kérdezett a vonaton, hogy az a reptérre megy-e. Hehe. Honnan tudjam?? Remélem. Nekem ezt mondták. Elindultunk, Jim telefonált, hogy mi a helyzet. Elmondtam neki a mi részünket, mire megnyugodott, hogy akkor mostmár minden rendben lesz, a köv. megállónak már annak kell lennie. Óvatosan megkérdeztem, hogy beszélt-e a Balázzsal, merthogy a minden rendbentől ő nagyon messze van. Mondta, hogy beszéltek. Balázs most gyalog néz meg egy negyedik utat, mert fél, hogy mégrosszabb helyen ragadna, ugyanis ránézésre ez tűnik a legmeredekebbnek.  Bíztató. Közben a vonat megállt. Balcombe. Jim nem ismerte. De nyugtatott, hogy a vonat, amin ülünk jó, merthogy ami London Bridge-re megy (és ez történetesen oda ment) annak jónak kell lennie. Következő állomás. Valami Three Bridges vagy mi a tököm. Jim kezdett elbizonytalanodni, mondta megnézi neten és visszahív. A bőröndös lány is. Mint kiderült, ő reggel utazna, de mivel az internet szerint másnap nem fognak járni a vonatok, inkább kimenne még ma este. Most fél. Végül a távolban, majd egyre közelebb fények és gépek sziluettjei rajzolódtak ki. Megérkeztünk! Kiszakadt belőlem egy hangos repülők! felkiáltás, mire többeknek nagy kő esett le a szívéről és békés morajlás lett a vonaton. Jim hív. Balázsról kiderült, hogy a 4. út járhatatlan, találkozott egy nővel, aki szintén elakadt és az autóklubja nem veszi fel a telefont. Végül Balázs továbbment és még szarabb helyre jutott. Berendezkedett, hogy ott tölti az éjszakát. Ám itt elég sok a vad. Mi meg… Rohanni kezdtünk Majával. Ez már úgy 22:20-körül volt. A reptér látványa borzasztó volt. Emberek aludtak a földön, csoportok kupacban énekeltek, vagy csak tanácstalanul meredtek maguk elé. A legtöbb járatot törölték. Nem találtam a Móku gépét a táblán, hogy leszállt volna. Aztán Józsitól (volt főnököm aki végigdrukkolta és nézte velem a repülő kálváriáját, majd internet alapján írt és ezúton is köszönöm neki a segítséget) jött egy sms, hogy 21:44 landed. Pár perc múlva meg is pillantottuk Mókut, aki a telefonját bogarászta. Hatalmas volt az öröm. Maja majd kiugrott a bőréből, de én is. Akkora nyugalom töltött el, hogy mostmár együtt vagyunk! Beszéltünk Jimmel. Balázsról semmi fejlemény, be van ragadva. Talán majd reggel kijut. Lementünk a vonathoz. Elvileg 23:19-kor kellett volna jönnie egynek, ami visszahoz Eastbourne-ba. Gyakorlatilag 23:40-re írták már akkor 23:00-kor. Hatalmas volt a káosz, a vonatok meg sem közelítették ( sem időben, sem úticélban) a róluk táblán írtakat, de szerencsére a miénk 23:50-kor megérkezett. Már valahol Polegate-nél jártunk (addig 20 percenként beszéltünk), mikor Jim megint hívott. Balázs találkozott pár sráccal, akik az otthagyott nő megmentésére indultak és ígéretet tettek neki, hogy ha ők kijutnak, érte is visszamennek. Hát ebben nem igazán hitt, így végül a gumiszőnyegeket tette ki a kerekek alá, jégoldóval fújkálta a talajt és lassan, méterről méterre haladva kijutott a kritikus útszakaszról, így jó esély van rá, hogy haza tud jutni. Közben mi is megérkeztünk. Az állomáson még sokat kellett várni a taxira és azt mondta a sofőr, hogy nem fog tudni feljönni a dombra, ahol lakunk, de végül sikerült. Itthon Jim nagy öleléssel és forró kakaóval várt minket, továbbá egy jó hírrel, hogy pár percen belül a Balázs is itthon lesz. Így 1:30-kor végre együtt volt a család.

Ezúton respekt és tisztelet Majának, aki egy nyűgös pillanat, egy zokszó, egy helytelen viselkedés vagy rám nem hallgatás nélkül csinálta ezt végig 4 és fél évesen! Mókunak, aki 7 órát ült a repülőtéren, majd kettőt a gépen, végül egyet a vasútállomásom és egyet a vonaton! Balázsnak, aki gondolkodás nélkül ugrott, hogy a segítségünkre siessen és nem adta fel. Végül pedig Jimnek, akinek szerintem mindenki közül a legrosszabb volt. Aki itthon ült és felváltva próbálta elérni a családtagokat, hogy ki merre jár, ki hol van elkavarodva és kivel mi lesz, mindeközben ő maga semmit sem tehetett értünk a gyakorlatban és tudom, hogy ez mennyire gyilkos lehetett 5 órán keresztül!

Az első barát

2010.12.16. 00:08 | Mustela | 4 komment

Az első mélypontom után kezdtem megbékélni a világgal.

Szombaton karácsonyi vásár volt Majáék sulijában, úgyhogy felpakoltunk és négyesben (Jim, két gyerek meg én) lesétáltunk. A suli amúgy elég közel van, gyalog kb 10 perc. Idén nagyon büszkék arra, hogy új szárnnyal bővítik, így egyáltalán nem barikádozzák el az építkezést, sőt, az osztályok is egy-egy munkagépről kapják a nevüket. Ahogyan a magyar óvodákban pillangó, cica és süni csoport van, úgy itt vannak a traktorok, a markolok a mixerautók ésatöbbi. Nagyon bájos, ahogyan egy egyenruhás 4 éves kislány közli, hogy a traktor csoportban van. Amúgy a gyerekek tényleg nagyon élvezik ezt és szívesen nézik, illetve mesélik az építkezés aktuális folyamatát.

Maga a vásár elég jó volt. Azon kívül, hogy minden szart lehetett vásárolni és hangosan szólt a diszkózene (nem, nem volt diszkógömb) voltak igazán klassz programok és játékok. Lehetett arcot festetni, volt tombola, sütidíszités, meg egy olyan játék, hogy egy hatalmas vödör tele volt tömve iratmegsemmisítő által kiköpött papírcsíkokkal és abból lehetett kihalászni kis ajándékcsomagocskákat. Apróságok voltak, Maja pl. egy kis gyurmakészletet szerzett ilyen módon, de a lényeg egyrészt az iskolának való adakozás (merthogy mindenért fizetni kellett), másrészt hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Épp ennél a játéknál magyaráztuk Majának, hogy bontsa ki a csomagot és hogy mi ez meg ilyenek, mikor egy lány megszólított minket, hogy „ne haragúdjatok, ti magyarok vagytok?” Ravasz kérdés… Mondtuk igen és ő nagyon örült, de hamar el is sodródtunk egymás mellől. Később a büfé mellett újra összefutottam vele. Épp indulni készült haza két gyerekkel, gyorsan beszéltünk két szót és telefonszámot cseréltünk, meg megbeszéltük, hogy jó lenne valamikor összefutni. Teljesen felpörögtem. Annyira szimpatikus volt, hogy felcsillant előttem a remény, hogy itt is lesz barátnőm. Mire hazaértünk, jött is egy sms tőle, hogy tényleg nagyon örül és valamelyik közösségi fórumon jó lenne bejelölni egymást meg beülhetnénk valamikor valahová. Úgy válaszoltam az sms-ére, mint aki szerelmes. (Jó igen, az vagyok, de szóval hogy annyira örültem neki meg az üzenetnek meg a lehetőségnek, mintha legalábbis Robert Downey Jr. írt volna.) Délután játék a gyerekekkel, vacsorafőzés, séta Emmával. Aztán vacsi közben jött a következő sms, hogy éppen ma este úgy alakult, hogy mégsem megy Brightonba és ha van kedvem, találkozhatnánk a Counting House Pubban. Hát asszem mondanom sem kell, hogy milyen sebességgel fejeztem be a vacsit, készültem össze és sétáltam le a Waitrose-hoz. Kicsit nehezen találtam meg a helyet és útközben elkezdtem parázni, mert mi van, ha egyáltalán nem is jófej, vagy ostoba, vagy egyszerűen csak nem találjuk a közös hangot, vagy még rosszabb, hogy összeülünk, 1 óra alatt kibeszéljük, hogy ki hogy került ide, honnan jött, mit csinál, aztán ott ülünk és… leül a beszélgetés. (Az persze eszembe se jutott, hogy mi van, ha ő tart engem szarfejnek…) Beléptem a pubba és azonnal lenyűgözött. Kicsi, fa belső borítású, szőnyegpadlós, sárga fénnyel bevilágított hely. Bent nem lehet dohányozni, így az ember nem kell hogy a veszélyes hulladékok közé tegye a ruháit és azonnal drótkefével sikálja le magáról a buli szagmaradványait, amint hazaért. Fantasztikus érzés. Nomeg bent sincs áporodott kocsmaszag. Éppen, amilyennek egy kocsmának lennie kell. Évit kicsit nehezen találtam meg, de a pultosnak elbáboztam, hogy kit keresek és azonnal tudta, kiről van szó. Persze az ő kisugárzásával és magyar mivoltunkkal nem nehéz kitűnni a sorból. Mosolyogva fogadott és András régebbi javaslatára egy ciderrel indítottam. Ez egy eléggé fura ital, egy ilyen szénsavas almabor izé, de elég fanyar. Inkább hasonlít fröccsre, mint szénsavas alma italra. A második italom Évi ajánlása alapján egy Früli nevű belga epres sörr. Nem kísérleteztem tovább. Ez valami isteni. Közös hullámhosszra nem egészen egy perc és egy ital múlva kerültünk. Kibeszéltük a találkozás örömét, a ki-hogy-került-ide-témát (amit ugye rólam tudtok, Évi pedig egy családnál dolgozik operként, budapesti és angol szakra jár egyetemre, továbbá itt is és otthon is tanulja a jelnyelvet), gyorstalpalót tartott az eastbournautákról (nem, ilyen szó nem létezik, most találtam ki) és fél óra elteltével hangosan nevettünk mindenen és mindenkin, jóízűen csámcsogtunk az embereken és egymás szarabbnál szarabb szóviccein. Szóval hamar kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk. Az angolok hülyék. Konkrétan. Eastbourne, szitáló eső, erős szél, hőmérséklet 1-2 fok. Fiatal pár az alábbi öltözetben: Lány- pánt nélküli mini koktélruha, nyitott orrú (nagyon)magassarkú. Fiú- hawaii mintás bermuda, lyukacsos (most divatos) műanyagklumpa, csíkos ing, nyakkendő. Egyrészt annyira penetránsan néztek ki (külön-külön, de együtt is), másrészt basszus. Tél van!! És Évi azt mondja, ez tök normális itt. Szokjak hozzá, ér még majd egy-két sokk. Hát ért is hazafelé, amikor hasonló leányt láttunk mezítláb. Ami egyébként nem volt túl későn, itt nem viccelnek az ilyesmivel. fél 1-kor van az ún. last call, tehát akkor még kérhetsz egy utolsó italt, aztán azt reálisan 1-re meg is iszod, merthogy akkor tetszik-nem tetszik, kiraknak. Hát nem voltunk boldogok, szívesen beszélgettünk volna még. Mikor a mi utcánk aljában elváltunk, azzal búcsúzott, hogy „Szeretlek, mert idióta vagy”. Aki ismer, tudja, hogy ez a lehető legnagyobb bók, amit nekem tehetett.

A következő randit csütörtökre beszéltük meg, ugyanis ugyanebben a kocsmában minden héten van egy ilyen Jam est. Ez abból áll, hogy 4 elképesztően fura alak (talán a bohém a legjobb szó rájuk) élő zenét nyomat, leginkább country stílusban, de mindenfélét. Olyan igazi kocsmazene. A frontember felváltva gitározik, hegedül, klarinétozik és harmonikázik, nomeg persze énekel. Az érdekesség, hogy bárki más is zenélhet. Ha te tudsz egy jó dalt, eljátszhatod, vagy elénekelheted vagy bármi. Egy lány pl. két saját dalt adott elő, magának gitározott és izlandiul énekelt. Marha érdekes volt és nagyon jó hangja volt. Csak az a hiba, hogy mivel csütörtök az hétköznap, így nem hagynak féktelenül mulatozni éjjel 1-ig. 11-kor mehet, ki merre lát. Persze ennek is van előnye és bizonyára meg lehet szokni. Nekem még nem sikerült. Mondom ezt egy teljes hónapom minden vaskos tapasztalata alapján.

Évivel azóta rendszeresen találkozunk, néha csak napközben egy-egy percre, merthogy az ő egyik „gyereke” is oda jár suliba, ahova Maja, máskor egy hosszabb sétára a városban, de azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy sok botrányosan jó buli vár még itt ránk.

Pálmák a hó alatt

2010.12.04. 18:02 | Mustela | 4 komment

A hétvégi hó nem olvadt el, sőt. Hamar elértük a 25 cm-t. Az itt élők, bár találkoztak már hóval, de novemberben még sose. Általában januárban és februárban esik, de évtizedek óta nem volt ekkora. Ennek megfelelően a város megbénult. Ahogy írtam, itt nincs hókotró, de a legnagyobb autófelszerelés áruházban sem árulnak (és soha nem is volt nekik) hóláncot. A fagyálló szélvédőmosójuk -6 fokig jó és hólapátról még a barkácsáruházban se hallottak. Sok bolt és iskola ki sem nyitott. A posta akadozik és a tejesember se járt. Mikor a hóhelyzet lehetővé tette a közlekedést, az emberek elözönlötték a boltokat. Elvégre 3 napja ki sem mozdultak és ki tudja mi lesz holnap. Talán esik még 5 cm! Belegondolni is rossz. Na jó, nem gúnyolódom, elvégre 0 úttakarítás és nem létező téli gumik mellett jogos a pánik, de hát ki tehet erről?? Nem ők? Persze a reptereket is lezárták, szerencsére Balázs és Samu még hétfőn este, rendben megérkezett.  Sajnos nem sokáig örömködhetett a család, mert Balázst még aznap este (és egész héten minden estére) behívták dolgozni, így napközben ő mindig aludt, mi meg igyekeztünk csendben elfoglalni magunkat, illetve főleg a gyerekeket. Egyik este készültem kimenni. Felhúztam két pulcsit, egy kabátot, egy mellényt, sapkát, sálat és kesztűt+kapucnit. Mire a tesóm azt mondja: „Larse, kérem hozza be a mintákat!” Annyira röhögtünk. Tényleg olyan voltam, mint egy északi sarkra kihelyezett labor dolgozója. Elkészült az önéletrajzom és nekiálltam gőzerővel munkát keresni. Kaptam egy nagyon klassz telefont, így immáron van itt számom, amit leendő munkáltatóimmal megoszthatok. A másik szerzeményem egy bakancs. Tekintve, hogy a hó és jég+macskaköves autófeljárók kombója miatt 2x rongyoltam a héten és mindkétszer arra a térdemre, ami műtve és törve is volt, búcsút kellett intenem a Tiszámnak. Nade ez a bakancs! Az egy dolog, hogy gyönyörű. De ezenkívül nagyon kényelmes, nagyon meleg, vízhatlan, szuper talpa van, minden kísérletezésem ellenére sem sikerült megcsúsznom benne és bár akcióban vettem, az eredeti ára 74 Ł volt, úgyhogy joggal remélhetem, hogy nagyon jó minőségű és tartós lesz.

A héten voltunk megnézni egy házat Gavinnel, az ingatlanügynökkel. Szerintem sokkal szebb és sokkal modernebb, csupa új műanyag nyílászáró, a padló, a falak festése és a csempék is max 1 évesek lehetnek. Sehol egy penész és 3 tengerre néző szobája is van, ezen kívül van egy zárt veranda része és a kert  is klasszabb mind elrendezésében, mind karbantartottságában. Viszont kisebb, így Jim nem nagyon akar költözni. Arra, hogy kutyát lehet-e vinni, Gavin nem tudott válaszolni, de ígéretet tett, hogy visszatelefonál. Ám ezt nem tette meg, így a költözés ezúttal úgy tűnik, elmarad.

Mindent összevetve azt hiszem túl vagyok az első mélyponton, vagy legalábbis kifelé jövök belőle. Kezdem megismerni a környéket és kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy itt fogok élni. Legalábbis egy darabig.

4 csajos nap

2010.12.01. 02:14 | Mustela | 3 komment

Csütörtök este vége szakadt remete életemnek, Jim és Maja hazajöttek. Haza… Ide. Vissza. Vagy mi. Én szép renddel és egy csirke rizottóval vártam őket. Ők pedig rengeteg élménnyel, egy csokor virággal, egy csomag Mese keksszel, néhány magyar nyelvű újsággal és egy dvd-vel leptek meg. És természetesen a társaságukkal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bár első este elég fáradtak voltak, Jimmel így is majdnem kettőig beszélgettünk. Pénteken reggel Maja suliba ment, délben együtt mentünk érte, Emma kísért minket. (aki mellesleg minden félelmemmel ellentétben tesómék hazaérkezése után is ugyanúgy kitüntet szeretetével) Hazafelé beugrottunk a kisboltba, ami kisboltnak eléggé nagy, de mi így hívjuk. Itthon ebéd, csendespihenő, főzés, pakolászás, aztán délután elmentünk a Pets&Home-ba meg Tescoba. A Tesco semmi különös, de ez az állatbolt… Egyrészt végeláthatatlan mennyiségű állatfelszerelés és játék kapható, de még olyanok is, hogy adventi naptár kutyáknak, macskáknak, rágcsálóknak… Állat naptárak és üdvözlő lapok, állatorvos (az nem vásárolható meg, csak az is van a bolton belül) és rengeteg élő állat. Nem csak megvásárolható, hanem örökbe fogadható is. Engem a lógó fülű törpenyulak nyűgöztek le, meg egy örökbe fogadható kis állatka. Valami sivatagi egér volt, olyan színű, mint Archibald (fehér has, szürke hát fekete csíkkal), csak kicsit hosszúkásabb, egér szerű fej és kb 2cm-es farok. Marha viccesen nézett ki. Mivel nagyon későn végeztünk, este már nem jutott másra idő, hideget vacsiztunk, Maját ágyba dugtuk és megint jó sokáig beszélgettünk. Szombaton lovagolni készültünk, 11-re volt lebeszélve az időpont a lovardában. Fél 11-kor meg leesett a hó. Ami nagyon szép volt, nagyon örültünk neki (főleg persze Maja), viszont itt ez nem egy gyakori dolog. Ennek megfelelően nem csak nekünk, senki másnak nincs téli gumija. Itt ilyen nem létezik. Mint ahogy hókotró és útszóró só sem . Na jó. az van. 3 nappal a hó leesése után (ami egy időpontra esett a „2 nappal a hó elolvadása után”-nal) felszórták a kutyafuttató parkot. Az értelmét nem tudom. Viszont így nem indultunk útnak, inkább lemondtuk a lovaglást és Emmával indultunk egy hatalmas sétára a hegyen. Először el akartunk túrázni a Beache Headhez, de nem találtuk meg a helyes ösvényt, így a golfpálya mentén visszakanyarodtunk az óváros fölé és egy nagy hurokkal jöttünk vissza a házhoz. Gyönyörű volt a kilátás fentről és az idő is kegyes volt, mert a hóesés elállt és hamar szépen kisütött a nap.

Hideg sem volt (0 fok körül lehetett), így valóban élvezhető volt ez a hó-dolog. Olyannyira, hogy én, aki világ életemben utáltam a havat, délután a kutyaséta alkalmával Maját is magammal vittem és hóembert építettünk, hócsatáztunk és jó nagyot kergetőztünk. Persze a hóember (akit egy focikapuba építettünk) életének második percében Emma kilopta a répaorrot, de szerencsére idejében kimentettük a feketelyuk szájából és visszatapasztottuk a helyére. 

Mikor hazaérkeztünk, jó kis uzsonna fogadott minket, kakaó és vaníliás fánk. Igazi kisvárosi téli este volt. Csak a házban annyira hideg volt (van), hogy nem hittem benne, hogy megérjük a reggelt. Jim itthon sapkában, sálban és kesztyűben mászkált. Persze először csak a poén és egy fénykép kedvéért, de végül a sálat csak nem akaródzott levennie.

Szóba került, hogy beköltözünk a hűtőbe, mert ott milyen jó meleg van és hogy vajon mikor jelenik meg a házban az első hordótűz. Azért jókat röhögtünk a fagyhalál határán. A vasárnap eseménytelenül telt, Délelőtt plomido (Playmobil) party volt, aztán elugrottunk bevásárolni, majd a lányok kimentek a parkba, később pedig én is kimentem Emmával. Beszereztünk mi is egy labdavetőt. Mostmár átérzem a lényegét. Itt nem arról van szó, hogy az embernek ne kelljen lehajolnia a labdáért. Sokkal inkább arról a felemelő érzésről, hogy nem áztatja át a kutyanyál a kesztyűdet! Este sütöttünk-főztünk, mesét néztünk. Majának nagyon bejön a Shaun és mi is jókat szórakozunk rajta.

Nagyjából ennyi volt a négy csaj négy napja. Sok játék, sok nagy beszélgetés tesómmal és sok édes semmittevés.

Egy barát

2010.11.25. 03:42 | Mustela | 2 komment

Rengeteg barátot hagytam otthon. A legtöbben nem is érzik át, mennyire nehéz otthagyni mindent és mindenkit. Mindenki azt mondja, mennyire jó nekem és mennyire irigyel és mennyire cserélne velem. Persze ez sok erőt is ad, és tudom, annak kell örülni, ami van és nem azon szomorkodni, ami nincs. És valóban, hatalmas lehetőség ez nekem.  Csak ahogy írtam korábban tesómék és Csíkék is hazautaztak, így egyetlen barátom, őrangyalom és pörlekedéseim tárgya Emma, a labrador.  Eleinte csak olyan volt, mint bármelyik labrador. Szeleburdi, rossz, de végtelenül kedves. Mostanra viszont hű társam lett. Nem szívesen távolodik tőlem 1 méternél messzebbre, nem szívesen fogadja el, ha magára hagyom, pedig nem minden sétámra vihetem magammal, de még ha csak a mosdóba megyek is, úgy kell kituszkolni, hogy bezárhassam az ajtót. Ilyenkor esténként azonban kifejezett áldás, hogy mellettem van. Egészen megnyugszom tőle és én, aki világ életemben rettegtem (pl. zivatar, ablak előtt álló emberek, szellemek, bérgyilkosok, pókok, műanyaggombok stb. stb), most örömmel jelenthetem, hogy a 4. estémet töltöm egyedül és eddig még csak egyszer féltem. Mint utólag kiderült, a motozás, ami megfagyasztotta bennem a vért egy macskától származott. Ám a bátor Emma fölkergette egy ilyen susnyás bokor-izére. Reggelente kicsit húzós a szájszaga és néha napközben (főleg evés után) büfizik, de a legzavaróbb dolog, hogy pukizik. Na jó. Ez nem puki. Ez fing. Fekszik, alszik, én nézem a tévét vagy gépezek és egyszer csak érzem, hogy marha büdös van. Ilyenkor aléltan kapkodok friss levegő után. Van, hogy Emma is fölébred, körbeszaglászik a szobában, majd lesújtó pillantással végigmér és sértődötten kivonul a szobából. Mintha csak azt gondolná: „Mekkora rohadék vagy, hogy az orrom alá purgattál!”. Ettől, az állandó kajakunyizástól és az ötletszerű rám ugrásaitól eltekintve tényleg nagyon klassz kutya.

Délelőttönként legalább 20 percet kint töltünk együtt a kertben, délután meg a közeli parkban teszünk nagyobb sétát. A parkig pórázon kell vinni, de ott aztán azt csinál, amit akar. Ha ő a focipályán akar futkosni, simán megteheti. Ha meg akar szimatolni más kutyákat, senki nem néz rosszallóan. Köszönnek, mosolyognak egymásnak a gazdik (és aktuális gazdik), aztán mindenki megy a tovább. Az egyetlen szabály, hogy a guanót föl kell szedni. Amivel semmi gond nincs, sőt!  Ideje lenne Magyarországon is bevezetni és szigorúan büntetni a kutyakaki-kérdést. Csakhát… Ott ez nemigen működne. Amúgy ezek az őrültek… Míg én dupla melegítőgatyában, kabátban, mellényben és néha sapkában megyek kutyázni, az angolok simán egy melegítőgatyóban meg rövid ujjú pólóban jönnek a parkba. Egy-egy elvetemültebbet még rövidgatyában is látni. Volt egy dolog, amit nem tudtam eleinte megfejteni. Rengeteg ember tartott a park felé 1 db kutyával és 1 db teniszütővel. Persze ennek is van értelme: teniszütővel sokkal messzebbre el lehet küldeni a labdát a kutyának. Ráadásul a gazdi is jobban érzi magát a játékban. Aki nem ütővel, az is ilyen kis labdakivető eszközzel mászkál és hajítja/szedi a teniszlabdát.

Jó nézni az embereket és nekem is jól esnek a közös séták. Hát így telnek a napjaink. Már ami a kutyás részét illeti a jelenlegi életemnek.  Most is itt ül és bámul a nagy vödör fejével. Télleg. 

Eastbourne „Itt fogok lakni?!” szemmel

2010.11.23. 23:26 | Mustela | 3 komment

Vasárnap hazautazott Andi és Csík. Ahogy álltam a pályaudvaron és láttam, ahogy beszállnak a vonatba, integettek, puszit dobtak, végül a vonat elindult, hirtelen rám szakadt a magány. Kitört belőlem a sírás és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Addig a percig tényleg olyan volt minden, mint egy kirándulás. De akkor tudatosult bennem igazán, hogy én tényleg kijöttem Angliába, tényleg otthon hagytam mindent, mindenkit és most itt vagyok. Teljesen egyedül. Egyedül egy igen furcsa világban.Csak az a sirály nyújtott egy kis vígaszt, aki a peronon állt, folyamatosan nézelődött, méltatlankodott és nagyobb volt, mint egy vödör.

Vannak itt nagyon praktikus és nagyon különös dolgok. Az biztos, hogy nekem könnyebb eligazodnom itt magyarként, mint egy külföldinek Magyarországon. Pl. az úttestre 72-es betűmérettel föl van festve a zebráknál, hogy nézz jobbra. Persze ennek ellenére (ahol a gyengébbek kedvéért sem írták fel) még egy hét után is az úttestre lépés előtt elnézek balra, de majd megszokom.

Itt gyorsan ki is térnék arra, hogy egy hét elteltével is minden egyes autónál megijedek, hogy „Jézusom, hol hajt ez a marha!”, vagy hogy „Úristen, ezt az autót nem vezeti senki!”. Aztán hangulattól függően vagy röhögök egyet magamon, vagy teljesen elkeseredek, hogy mennyire hülye vagyok. A buszokon megnyugtatóan 1 db ajtó van, így az ember nem csinál problémát abból, hogy hol kell felszállni, hol lehet leszállni, a buszjegyet a pilótától lehet megvenni, így nem kell jegypénztárakat vagy jegy automatákat hajtani, esetleg attól tartani, hogy hogy magyarázod majd el a boxos ellenőrnek, hogy nem volt nyitva a jegypénztár. Továbbá a sofőr mellett a buszon ki vannak téve prospektusok a teljes buszhálózattal és menetrendekkel. Ugyanezen busztérképek minden nagyobb megállóban ott vannak, de ha ezenfelül valaki mégse értene valamit, a feltett kérdésekre készségesen és kedvesen válaszolnak. A boltokban a kiszolgáló személyzet szintén azt az érzést nyújtja, hogy ők tényleg értem dolgoznak. Egyik este elmentünk egy áruházba. Befelé menet a Csík besípolt a biztonsági kapunál. Megálltunk és hagytuk, hogy ránk törjön a kommandós osztag. De nem történt semmi. Vártunk, majd megint megsípoltattuk a kaput, de megint eredménytelenül. Végül odasétált egy tányérsapkás biztonsági őr, kedvesen mosolygott és megkérdezte, mi a probléma. Mondtuk, hogy mi még csak befelé mennénk. Kérdezte, van-e valami új nálunk. Csík kihúzott a zsebéből egy üveg Sprite-ot, amit még a Gatwicken vettünk, mire a csávó mosolygott, hogy biztos nem ez a gond, esetleg van-e olyan ruha, amit ma vettünk, vagy ilyesmi. Mondtuk, hogy nincs, erre ő annyit mondott, hogy hát akkor menjünk csak, kellemes vásárlást. Elképesztő. Ugyanezen boltban szabadkassza van. Összeszeded a motyót amit meg akarsz vásárolni, majd egy automata mellett te magad lehúzod a vonalkódokat, megnyomod a vásárlás vége gombot és kártyával kifizeted. Ennyi. És kisétálsz. Át az eladótéren. Egy másik boltban meg a bevásárlókocsi fogórúdjára (vagy mi a fene az, aminél fogva toljuk) clipboard van szerelve, amire föl lehet csíptetni a bevásárló listát.

Persze vannak kényelmetlen dolgok is. Visszakanyarodnék itt még egy pillanatra a közlekedéshez.  Elvileg itt ugye a bal oldalon közlekednek. Gyakorlatilag mindenhol. Ennek oka, hogy az úttest mindkét szélén parkolnak és így max 1 autónyi hely marad közlekedni. Buszöblök nincsenek. A buszmegállók fel vannak festve az úttestre és kb. 20 cm híján a terelővonalig érnek. Két sávos körforgalmak vannak, de tudják használni. És nem, nincs balkéz szabály. Itt is „jobbkéz” szabály van. De itt legalább van értelme is, mert ki is látsz arra, amerre nézned kell. Ami a házat illeti… Hoztam egy adaptert otthonról, ami kompatibilissé teszi az én dugaszaimat az itteni konnektorokkal. De nem használhatom, mivel nincs benne biztosíték. Csakúgy, mint a ház teljes hálózatában. Itt a dugaszokba teszik a biztosítékot. Persze megoldottuk, csakhát fura. És végül eloszlatnék egy tévhitet, miszerint Angliában nincs keverőcsap. Van. Ebben a házban a konyha és a fürdőkád is keverőcsapos, csak a két fürdőszoba mosdókagylói nem. Az már más kérdés, hogy a vízvezetékek a ház külső fala mentén futnak. Így egy csendes negyed órán keresztül max a hideget tudod keverni a hideggel, de aztán minden jóra fordul. Zuhanyozhatsz. Élheted az életed.

 A teljesen átlagos mindennapjaidat. Angliában.

Eastbourne "Eltöltök itt pár napot" szemmel

2010.11.22. 20:50 | Mustela | Szólj hozzá!

Eddigi itt tartózkodásom két részre osztható. Az első néhány napban itt volt velem Szabi és Andi, illetve tesómék is 1 napot (ők csütörtökön hazautaztak egy hétre). Így ezek a napok úgy teltek, mintha „nyaralnék” valahol. Várost néztünk, vásárolgattunk- illetve inkább csak szájat tátottunk, kirándultunk.

 

 

Eastbourne egy tipikus angliai kisváros a tengerparton. Téglaépítésű sorházak zsebkendőnyi kertekkel,  hatalmas sirályok, rengeteg park, sárga közvilágítás. Az ember már-már azt várja, hogy valamelyik házból kilépnek Harry Potter mostohaszülei egy dagadt kisgyereket terelgetve.

A városközpontban van egy hatalmas áruház, de igazából nem túl lenyűgöző. A kisebb boltok a környéken annál inkább, mert méretükben, kínálatukban és minőségükben is messze felülmúlják a körúti butikokat. Pár utcával arrébb pedig kezdődnek a szálloda sorok és a széles, pálmafás sétányok. Persze nem olyan verőfényes napsütés, azúrkék tenger, fehér homok-hangulat. Ez olyan hűvös, kavicsos tengerpart. De tengerpart.

 

 

Van egy móló-cucc, ami egész magas és hosszan benyúlik a víz fölé. Eastbourne Pier a neve. Van rajta étterem, kávézó, játékterem, ajándékbolt és gumicukor-árus. A legvégén pedig… Azt hiszem már sok fura dolgot láttam életemben, de ez… Szóval a móló legvégén egy horgászklub, ahol a tagok… Szóval Batmannak, Supermannak, Shreknek és hasonló figuráknak öltözve horgásznak, mászkálnak és röhögnek egymáson.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De az igazi szépség kicsit odébb, a város mellett kezdődik. Itt húzódik ugyanis a „Seven Sisters”-nek nevezett 7 szikla. Hatalmas fehér sziklafalak végig a part mentén. Már önmagában is csodálatos látvány, rajta állva pedig szédítő a magasság. De az egészet még megkoronázza Beache Head, az a hely, ahol a régi világító torony áll. Ezt látva olyan érzése támad az embernek, hogy Bradbury egy angliai kirándulásán itt telepedett le és írta meg a Ködkürtöt. Komolyan. Szerintem sok vers és festmény múzsája volt ez a torony a fehér sziklák tövében. Kicsit odébb le lehet menni a partra is. A talaj ott egészen furcsa, eleinte durva homok, aztán kavics, majd felbukkannak a fehér kövek némi hínárral benőve. De nem nagy kavicsokról van szó. Összefüggő fehér kő.

 

Gondolom rengeteg még a látnivaló a környéken, egyenlőre ennyi és a hosszú városi séták fértek bele.

Logisztika

2010.11.19. 00:25 | Mustela | 2 komment

Versenyfutás az idővel és a hellyel. Késve indulunk és a rengeteg cuccon felül 6 ember is helyet kap a kocsiban. Farkas éhes vagyok, mivel egész nap egy falat nem ment le a torkomon. De ekkorra minden mindegy alapon -hisz már úton voltunk, tehát ami ott maradt, az ott maradt- oldódott egy kicsit a feszültségem és előjött az éhség. Sült oldalast és krumplipürét tudnék enni és azon nem is finnyázok, hogy hideg, de nincs evőeszköz. Végül úgy döntöttem, megy az kézzel is. Andrással már húztuk a skillünket az utolsó ebéd alkalmával a Monarchiában, ott tojásos nokedlit ettünk kézzel. A krumplipüré sem nagyobb kihívás...

Node ami a lényeg, amiről ez a poszt szólna, az a logisztika. Mire Mókuhoz értünk, este 9 óra volt. Ekkor még úgy volt, hogy hárman utazunk, repülővel, kézipoggyásszal és a csomagküldő hozza a dobozomat és a szennyestartómat... A kézipoggyásznak méretkorlátai vannak, de meg akartam nézni, hogy súlykorlátozás is van-e rá. Felmentem a légitársaság honlapjára, és mit látok? Poggyászjegy vásárolható fillérekért. Azonnal elkezdtem járkálni fel-alá, cseten írogatni az illetékesekkel, telefonálni, átbeszélni, meggondolni, lefixálni... Végül 3 csomagjegyben kiegyeztünk. Így nekiálltam átpakolni a motyót, mivel kartondobozt ugye nem nagyon vihetek a reptérre. Persze alig tudtam aludni az idegtől, hogy vajon minden rendben lesz-e.

Hétfőn délelőtt Szentendrére mentem, nővérem nagyobb lányának nyílt nap volt az iskolában, így tudtam velük találkozni, mielőtt elutazom. Nagyon jót beszélgettünk, jókat röhögtünk, és a bemutatóórák is klasszak voltak. Kicsit szomorú érzés volt eljönni. De nem volt sok időm ezen agyalni, mivel délre kiderült, hogy csak ketten utazunk Csíkkal.Így újabb kipakolás, bepakolás, átszervezés. Délután elugrottam az útlevelemért, aztán találkoztam Ivicával, aki elvileg január 14-én szintén kijön Angliába, majd kis kitérővel vissza haza egy kis további pakolás erejéig. Este elköszöntem anyukámtól, majd végül... Vibtől. Nagyon veyges este volt. Sírtunk és nevettünk. Ő megértette a repcsi parámat, a stresszemet, a pánikrohamaimat és a fóbiáimat. Mindemellett hülyére röhögtük magunkat.

Kedden reggel elmentünk elemet venni, hogy lemérhessem bődületes méretű bőröndömet és szennyestartómat, majd lehúztunk a Dunapartra meginni egy búcsúkávét. Nem tudom, mi lett volna velem, ha Vib nincs ott... Ő helyettem észnél volt, mikor én már nem láttam a stressztől - meg persze az előző esti búcsúbuli utóhatásától - és helyettem megcsinált, elintézett mindent. Ezúton köszönet neki! És köszönet Csíknak, hasonlóan sok segítségéért, hogy ő is elintézett, utánajárt, megcsinált, letöltött, összerakott és végül azt mondta, minden rendben lesz!

Végül kedden délután elindultunk a reptérre. És végül hárman szálltunk fel a gépre :D Meg rajtunk kívül vagy 300-an persze. Hát... Itt kezdődik a kaland.

Pakolás

2010.11.14. 15:39 | Mustela | 1 komment

Eredetileg úgy volt, hogy autóval megyünk. Ez azért tűnt jó megoldásnak, mert egyrészt velem utazhat Arcibald a hörcsög, másrészt pedig mert meglehetősen sok cucc befér. Ennek fényében el is kezdtem átselejtezni a cuccaimat, aminek erdményeképp két doboznyi gyűlt össze, ami itthon marad. Időközben a tesómék is elkezdtek kiszállítandó cuccokat diktálni és hamar kezdtem azt hinni, hogy versenyeznek, hogy ki tud hülyébb tárgyat kitalálni, amit magammal kéne vinnem. Ilyenek, mint szennyestartó, akasztórúd, függöny... Oké, a szennyestartóért megszakadt volna a szívem, ha itthon kell hagynom és tudom hogy a többi is az én érdekemet szolgálja, csak kezdett az a kép lebegni előttem, hogy nem csak egy személyautót, de egy nyerges kamiont is meg tudnék tölteni.

Aztán jött a kopp. Repülővel megyünk. Mind időben, mind anyagilag jobb így csakhát az életemet 2x20 kg-ra kellett redukálnom. Haha. Hittem én. De nem. Ugyanis a légitársaság, amit kinéztünk, nem enged fel poggyászt a gépre. Nem, egyet sem. Kicsit sem. Így újabb logisztika után 2x15 kg maradt, amit vihetek. Ezt egy csomagküldő szolgálat fogja kihozni, elvileg 5 munkanapon belül. Csakhát... Nem is tudom. Szerintem olyan csak a filmekben van, hogy az ember feladja a csomagját, aztán felszáll a gépre, az kicsit több, mint két óra múlva simán landol, a reptéren a családtagok mosolyogva várnak és másnap csönget a futár a holmimmal, ami ép és hiánytalan.

Most itt vagyok 1 órával az indulás előtt és elkeseredetten járom újra meg újra ugyanazokat a köröket. De jó lenne még ezt is betenni, de jó lenne, ha az beférne még valahova... De nem. A hörcsögtől is elbúcsúzom... Viszont a szennyestartó jön :)

Az utolsó...

2010.11.13. 21:20 | Mustela | Szólj hozzá!

Mindenből az utolsó. Az utolsó látogatás a cégnél. Az utolsó ebéd a Monarchiában. Az (első és) utolsó üveg bor a lányokkal az Orgonában. Egyszerűen nem tudom úgy nézni a világot, hogy ne mindenben és mindenkiben a lemondást lássam. Szépen egyesével eltépem a gyökereimet és mindegyik fáj. Persze felpörögtek mostanában az események és annyi minden van még. Mégegyszer a Vibbel találkozni, Ivica, Nyunyi, útlevél, porszívó, ezt a másik dobozba, az itt ne maradjon az asztalon... Kavarognak a gondolatok.

Kicsit olyan az egész, mintha fel kellene ülnöm egy űrhajóra és egy másik bolygóra költözni. Ahol idegenek vannak, furán beszélnek, furán viselkednek és fura dolgokat esznek. Nem is tudok most írni. Pedig tele van a fejem és a szívem.