Tehát ahogy az előző posztban már említettem és ahogyan azt sokan már eddig is tudtátok, kaptam munkát a Congress Hotelben. Ez egy pici hotel, 100 férőhelyes és nem közvetlen a tengerparton van, hanem onnan két percre egy –ahogyan Maja hívja- kecses házban. Fontos még tudni, hogy nem egy csilli-villi elit helyről van szó, hanem egy két csillagos szállodáról. A tulajdonos házaspár libanoni, így nem néztek teljesen hülyének a hiányos nyelvtudásom miatt. A pincérek (ja, merthogy pincérként dolgozom) szintén nem angolok, illetve az étterem menedzser már itt született, de a családja indiai, van egy kolumbiai, egy török, egy libanoni és egy magyar lány. Ez utóbbi egyébként nagyon nagy segítségemre volt az első héten, mert bár nem beszélhetünk saját nyelven az étteremben, de nagyon nagy biztonságot adott és sok szó volt, amit nem ismertem és ő lopva odasúgta. Ilyen volt pl. a zabkása meg a zeller. A másik nagy mázlim az első héten, hogy egy német csoportunk volt, így nyelvi hiányosságaimat a vendégek felé tudtam németül kompenzálni. De természetesen még ennek ellenére is nagyon béna voltam. Az egyetlen, amiben viszont úgy érzem, én is remekeltem, az az általános éttermi ismeret, hogy amit csináltam, azt jól és lekiismeretesen csináltam. Még könnyebbé tette a kezdést az, hogy a hotel télen zárva volt, így az első alkalom, amit hivatalosan munkával töltöttem, az takarítás volt és így volt alkalmam megismerni a többieket és a helyet az első éles bevetés előtt. A török lánnyal (Ferda) azonnal jóban lettem, mert nagyon kedves, segítőkész és azonnal barátságos volt. Vele azóta is nagyon szívesen dolgozom és mindenki közül ő a legtürelmesebb velem a nyelvet tekintve. Nagyon odafigyel, hogy lassan és egyszerű szavakkal beszéljen hozzám, türelmesen végighallgat és kiszed belőlem mindent, még ha én fel is adnám, hogy el tudom mondani és készségesen javítgatja a nem túl briliáns nyelvtanomat. A kolumbiai lány (Claudia) bár nem közeledett és semmilyen kapcsolatunk nem volt először, tele volt energiával, vidám volt, táncolt, 100-on pörgött folyamatosan, nekem nagyon szimpatikus volt. Mivel munka után gyakran mentünk ugyanarra, így sok alkalmam nyílt vele beszélgetni és elképesztő dolgokat mesélt a hazájáról, meg mindenről, így vele is hamar jó kapcsolat alakult ki. Ami odáig fajult, hogy egyszer felajánlotta, hogy elkísér engem „shoppingolni”, megmutatja, mit hol érdemes, ilyenek. Egészen fura érzés volt. Eleinte feszélyezett a helyzet, de mert ő olyan vidám és csacsogós, hamar oldódott a hangulat. Az egyetlen, ami nehéz vele, hogy az étteremben ő nagyon maximalista és mindig ő készül el elsőnek mindennel. Így egy kicsit őt olyan versenytársnak érzem, akit le kell győzni. Na majd eljön az én időm… J Dorottyával természetesen a magyarságunk volt az elsődleges és azonnali összekötő kapocs, egyébként nagyon kedves és segítőkész volt, azt csak később tudtam meg róla, hogy ő is kedveli azt a piszkálódós humort, amit én. Ő egyébként évek óta kint él a szüleivel, most fejezte be a gimnáziumot, egyetemre készül és nem terveznek visszaköltözni Magyarországra. Nem lehet neki könnyű. Bár szeret itt élni, de ha valaki, akkor én tudom, milyen nehéz mindent és mindenkit otthagyni, de azt elképzelni sem merem, milyen lehet megbírkózni azzal, hogy mindent és mindenkit ÖRÖKRE otthagyni. Mindenesetre örülök, hogy megismertem és szívesen beszélgetek vele munkaidőn kívül is. A libanoni lány (Norma) azonnal nagyon közvetlen volt, első este öleléssel jutalmazott, csak azért, mert létezem és ez azóta is rendszeres szokása. Most, hogy egy hete nem találkoztunk és beugrott egyik nap, úgy köszöntött, mintha évek óta nem találkoztunk volna, pedig valaha a legjobb barátnők voltunk. Elképesztő. A legkülönlegesebben mégis az indiai-angol étterem menedzserrel (Michelle) alakult a kapcsolatom. Tőle mindenki óvva intett és valóban úgy is viselkedett, hogy na őt jobb lesz elkerülni messziről. Parancsolgatott, figyelt és mindenfelől az ő szabályairól lehetett hallani. Szigorú volt és olyan… tyúkanyós. Hát lapultam is, kerültem, ahogy lehetett, bár engem sosem bántott, érezhető ilyenkor, hogy egy rossz mozdulat és a torkomnak esik. Szerencsére ez az első héten nem történt meg. Ekkor még Dórival voltam párban, aki igyekezett nekem megmutatni mindent, ám a következő héten hazautazott, így aljas módom magamra hagyott. Mikor legközelebb bementem dolgozni és megláttam, hogy Michellel leszek párban, bevallom, kicsit fostam. Eleinte annyi volt, hogy mindent magyarázott, de sosem sértőn, vagy kioktatón. Majd teltek-múltak a napok és egyre kedvesebb volt, egyre többet beszélgetett és elkezdett poénkodni. Mire letelt a hét, határozottan nagyon jó kapcsolat alakult ki, úgy érzem, szigorú, de következetes és éppen annyit ad is, mint amennyit elvár. Örülök, hogy mellette dolgoztam, mert rengeteget tanultam tőle és úgy érzem, teljesen talpra állított, hogy később problémamentesen csináljam egyedül a dolgokat. A többi dolgozóval egyenlőre nincs sok kapcsolatom, a konyhai alkalmazottakkal persze elég szorosan együtt kell működni, de személyesebb kapcsolat itt még nincs. Illetve van egy Anna nevű öreg kínai néni, ő nagyon aranyos és eszméletlen jól dolgozik, ő ilyen mindenki nagymamája. A séf (Atif) az egyik tulajdonos. Ő a férj. Ő is elég szigorú, olyan tipikus séf-csávó. És a legkellemesebb élményként azt éltem meg, ahogy ő általa befogadtak az emberek. Merthogy pár nap elteltével már kezdett piszkálódni velem, most pedig már bárminek a rovására képes hülyéskedni velem egyet és ez mindenki másra is átragadt. Én pedig állom a poénokat, gyakran már vissza is tudok szúrni és ezt olyankor mindenki nagyon élvezi. Jó érzés, ahogy az új lány szerepköréből kilépve már inkább partner vagyok nekik. A legviccesebb, hogy a konyhában állandóan szól a zene, hol ilyen, hol olyan. A musical-válogatástól kezdve a 90-es évek diszkózenéjén keresztül Csajkovszkijig minden. És ezek a majmok (főleg a séf, meg Lee, aki egy elég bohém csávó, egyébként konyhai kisegítő) nem ritkán üvöltve énekelnek, duetteznek, táncikálnak. Zseniális.

A munkabeosztásom igen rapszódikus. Egyenlőre csak reggeliztetni és vacsoráztatni járok, ami kb. 2-3 óra/alkalom. Ez így nagyon lazán hangzik, csak sajnos a hotel 40 percre van a jelenlegi lakhelyünktől, így a napi 6 óra munka mellé majd’ 4 óra gyaloglás párosul. Bár a héten vettem egy buszbérletet, sajnos az utazási időn nem rövidít, de legalább nem esik ki a belem naponta 4x. Emellett volt olyan nap, hogy ebédeltetni is mentünk. Ez már lassan megfelelne a teljes munkaidőnek, csak elég kellemetlen, hogy reggel 7-kor induljak és este 10-kor érjek haza, miközben csak 6-8 órát dolgoztam, így ennek megfelelő órabért kapjak, de lement az egész napom. Egyébként minimál béren dolgozom, ami itt 6 Font óránként, tehát angliai mértékkel igen csekély keresetet jelent. Remélem, ha beindul a szezon, lesz több munka és lehet majd plusz órákat vállalni.

Mindent összevetve nagyon megszerettem ezt a helyet, szeretek bejárni dolgozni és ha más nem, ugródeszkának, bemelegítésnek, referenciának mindenképpen jó. Amit különösen megbecsülök benne, hogy rácáfolt az előzetes félelmeimre, miszerint ha egyszer itt kint találok munkahelyet, eleinte rengeteg kudarcot kell majd átélnem, hiszen mindenképp én leszek az új ember és emellett még kb. süket-néma is. És nem. Itt egy pillanat alatt tele lettem jó élményekkel és vicces sztorikkal. Kell ennél több kezdésnek?