Móku (anyukám) tegnap érkezett hozzánk, hogy itt töltse a karácsonyt. A történteket itteni idő alapján (ami Magyarországhoz képest -1 óra) írom az egyszerűség kedvéért. Szóval a gépnek 14:30-kor kellett volna felszállnia és 17:10-kor landolnia. Az eredeti terv szerint mindannyian kimentünk volna a reptérre kocsival, az indulást háromnegyed 5-re terveztük. Kb. 40 perc az út, így nagyjából akkorra értünk volna, mikor a Móku kicsekkol. Namost 14 órakor olyan hóvihar kerekedett, hogy nagyjából 10 perc alatt 10 cm hó esett, erős szél kíséretében. Aztán ahogy jött, úgy ment is, fél órával később már sütött a nap. Csakhogy a talajon maradt a hó, amit útszóró só, hólapátok és hókotrók hiányában a szorgalmas autósok egy csendes negyed óra alatt jégpáncéllá tapostak az úton. Percek alatt bedugult a város, a hegyes-völgyes utacskákon simán egy-egy  autó berekesztette a forgalmat és téli gumi nélkül valóban lehetetlen volt a haladás. Így életbe léptettünk egy B tervet, miszerint én egyedül vonattal kimegyek a reptérre és hazajövünk. Ez kb. 1 órás utat jelent, átszállás nélkül. Maja persze azonnal jelentkezett, hogy szeretne velem tartani. Igazából csak azt láttam akadálynak, hogy reggel eléggé megütötte magát, amitől a pisilés borzasztó fájdalmas és hosszú procedúra lett számára, amit egy vonaton vagy reptéren nem lehet megoldani. Közben telefonált a Móku, hogy a gép késik, kb 1 órával később fognak tudni fölszállni, de jelen infók szerint engedik majd őket és a Gatwick is fogadja a repülőket. Maját letettük aludni és telefonon tartottuk a kapcsolatot Balázzsal, hogy mi legyen, hogy legyen. Közben beléptünk a repülőtársaság weboldalára, hogy ha törlik a járatot, akkor azonnal át tudjuk foglalni a jegyet egy másik gépre. Majd fél 5 körül jött a telefon, hogy még fel se szállt Gatwickről az a repülő, ami majdan vissza fog indulni! Na akkor komolyan kezdtünk aggódni, hogy vajon egyáltalán elindul-e a gép, de szerencsére háromnegyed 5-kor fel tudott szállni Londonból.  A legdurvább: Kb. 5-kor a Ferihegyi infók azt hazudták, hogy gép abszolút menetrend szerint meg fog érkezni 17:10-re(már úgy, hogy eljött Budapestre, kiszálltak, beszálltak és vissza is repült Londonba…), ezzel szemben Gatwick azt mondta, hogy ez a gép 22:20-kor fog megérkezni. Így mi a 20:31-es vonatot céloztuk meg Majával. Ez annyit jelentett, hogy egy órát utazunk és még így is várunk kint egy órát a reptéren, de inkább legyünk ott. Összepakoltunk könyvet, foglalkoztatófüzetet, zsepit, kaját, édességet, innivalót, kismackót, mintha legalábbis egy hétre mennénk. Balázs le tudott minket vinni az állomásra, ám a vonatok az internetes tájékoztató ellenére (miszerint minden vonat jár és késés nélkül közlekedik) a mi vonatunknak először negyed órás késést írtak ki. Namost hogy néz ki egy angliai pályaudvaron, ha késik a vonat. Szépen besétálsz a fűtött váróterembe, ahol helyet foglalsz egy barna bőr kanapén. Amelyik neked szimpatikus. Vagy a programfüzetek és újságok mellett, vagy a plazmatévé előtt, vagy úgy, hogy ráláss a gyerekedre, aki a játszósarokban foglalhatja el magát. A vonatod státuszáról egy monitoron folyamatosan informálódhatsz, de a hangosbemondóban is tisztán érthető minden szó. Míg mi Majával várakoztunk Balázs elment a közeli gyorsétterembe egy gyerek menüt venni, aztán megvárta velünk a vonat indulását, ami menetrendhez képest 20 perces késéssel történt. A vonat nagyon kényelmes, meleg és tiszta volt. Folyamatosan mondták és írták, hogy milyen megállók következnek, hova megyünk, a vonal pontos állomásait, így annak ellenére, hogy még életemben nem jártam erre, elég nyugodtan utazhattam. Egészen Lewisig. Ott ugyanis közölték, hogy a vonat egy darabig állni fog, mert nem tud tovább haladni, ne szálljunk ki, amint tudnak valamit, tájékoztatnak minket. Hát vártunk. Aztán 10 perc múlva megkértek minket, hogy mégiscsak szálljunk ki, mert ez a vonat nem megy innen tovább, majd valamikor jön valami, ami megy valahová. Kiszálltunk. Épp ekkor hívott Balázs, hogy minden rendben van-e. Felvázoltam neki a helyzetet és ő azonnal öltözni kezdett, hogy értünk jön, kimegyünk együtt a reptérre és hazahoz, merthogy az autópálya nyilván száraz, de legalábbis járható és ő különben is attól tart, hogy hazafelé már nem érnénk el az utolsó vonatot. Amíg az állomáson vártunk, Maja bejelentette, hogy pisilnie kell. Hajjaj…Ez húzósnak ígérkezett. Kerestünk egy wc-t, ami szerencsére nem volt olyan vészesen koszos, de azért így is takarítottam vagy 5 percig, mire beengedtem a gyereket, aki egy zokszó és egy pisszenés nélkül pisilt, pedig láttam az arcán, hogy fáj neki. Jutalma egy csokitallér volt. Még amikor öltözött vissza, mondta, hogy nem tudja begombolni a gatyáját. (Szuper. Egy műanyag gomb, ami rám vadászik…) Merthogy túl sok rajta a ruha és nem bír a harisnyával. A következőképp foglalta össze: „Nem tudom egyszerre felhúzva tartani a kabátomat és a pulcsimat, meg betűrni az atlétát és a harisnya is itt van. Anyáék túl sok ruhát adtak rám. Még a testrészemre is!” Nehezen bírtam visszatartani a röhögést. Még a testrészemre is… De nem szabad kinevetni, mert mostanában nagyon önérzetes, nem szereti, ha rajta nevetünk. Aztán mászkáltunk az állomáson, próbáltam lekötni a figyelmét és nem megfagyni. Volt egy másik jó beszólása is: Vannak vonatok, amikről adott állomáson lekapcsolnak kocsikat (mint ahogy otthon is) és akkor a vonat eleje mondjuk tök máshova megy, mint a vége. Balázs mondta, hogy figyeljünk az ilyesmire. Erre Maja azt mondta, hogy ő jobban szereti azt a vonatot, amit szétkapcsolnak, mert azon izgalmasabb utazni. Végülis… Lassan 20 perce várakoztunk, mikor bemondták, hogy fog jönni egy vonat, ami London Victoriára megy, így Gatwick Airportra is. Felhívtam Balázst, aki akkor már közel volt, de azt mondta, szálljunk föl inkább a vonatra, mert az biztonságosabb, mint az autó és a reptéren találkozunk. Ha elakadunk, akkor ő összeszedi a Mókut és visszafelé minket. Kb 5 perc múlva tényleg jött egy vonat, de nem sok infó volt róla. Megkérdeztem egy srácot, hogy ez megy-e Gatwickre, mire ő azt válaszolta, hogy ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg talán igen. Beszálltunk. Irányban jók voltunk, úgyhogy kicsit megnyugodtam, hogy valahogy mégis kijutunk. Balázs megint telefonált, hogy neki kell egy jó 40 perc, hogy odaérjen. Utaztunk. Balázs megint telefonált, hogy van egy kis baj, elakadt egy erdőben. GPS vitte egyre keskenyebb és keskenyebb erdei utakon, nem tudta merre jár és egy emelkedőn egy völgyből már nem tudott fölmenni. Visszament, megpróbálta egy másik, majd egy harmadik úton, de arra sem tud kijutni, minden tükör jég, menjünk tovább, ahogy tudunk, mert ő nem lát kiutat. Hát mi mentünk. Haywards Heath-ben megint gyanúsan sokat, vagy 20 percet álltunk. Majd bemondták, hogy szálljunk ki, mert ez a vonat innen London Victoriára megy, majd jön egy másik a 4. vágányra és az megy Gatwickre. Azért nem értettem, mert Gatwick elvileg útba esik és annyira nagy megálló (logikusan), hogy nem létezik, hogy egy London Victoriás vonat ne álljon ott meg. De leszálltam, elvégre nyilván tudják, miről beszélnek. Biztos, ami biztos, megkérdeztem ott egy bakter srácot (vagy 60 éves), hogy melyik megy Gatwickre. Világosan rámutatott, hogy a 4. vágányról, ez a vonat fog oda menni. Beszálltunk. Látszólag mások is körbe-körbe fürkésztek, egymástól kérdezősködtek, táblákat kerestek. Egy lány bőröndökkel vastagon megrakva engem kérdezett a vonaton, hogy az a reptérre megy-e. Hehe. Honnan tudjam?? Remélem. Nekem ezt mondták. Elindultunk, Jim telefonált, hogy mi a helyzet. Elmondtam neki a mi részünket, mire megnyugodott, hogy akkor mostmár minden rendben lesz, a köv. megállónak már annak kell lennie. Óvatosan megkérdeztem, hogy beszélt-e a Balázzsal, merthogy a minden rendbentől ő nagyon messze van. Mondta, hogy beszéltek. Balázs most gyalog néz meg egy negyedik utat, mert fél, hogy mégrosszabb helyen ragadna, ugyanis ránézésre ez tűnik a legmeredekebbnek.  Bíztató. Közben a vonat megállt. Balcombe. Jim nem ismerte. De nyugtatott, hogy a vonat, amin ülünk jó, merthogy ami London Bridge-re megy (és ez történetesen oda ment) annak jónak kell lennie. Következő állomás. Valami Three Bridges vagy mi a tököm. Jim kezdett elbizonytalanodni, mondta megnézi neten és visszahív. A bőröndös lány is. Mint kiderült, ő reggel utazna, de mivel az internet szerint másnap nem fognak járni a vonatok, inkább kimenne még ma este. Most fél. Végül a távolban, majd egyre közelebb fények és gépek sziluettjei rajzolódtak ki. Megérkeztünk! Kiszakadt belőlem egy hangos repülők! felkiáltás, mire többeknek nagy kő esett le a szívéről és békés morajlás lett a vonaton. Jim hív. Balázsról kiderült, hogy a 4. út járhatatlan, találkozott egy nővel, aki szintén elakadt és az autóklubja nem veszi fel a telefont. Végül Balázs továbbment és még szarabb helyre jutott. Berendezkedett, hogy ott tölti az éjszakát. Ám itt elég sok a vad. Mi meg… Rohanni kezdtünk Majával. Ez már úgy 22:20-körül volt. A reptér látványa borzasztó volt. Emberek aludtak a földön, csoportok kupacban énekeltek, vagy csak tanácstalanul meredtek maguk elé. A legtöbb járatot törölték. Nem találtam a Móku gépét a táblán, hogy leszállt volna. Aztán Józsitól (volt főnököm aki végigdrukkolta és nézte velem a repülő kálváriáját, majd internet alapján írt és ezúton is köszönöm neki a segítséget) jött egy sms, hogy 21:44 landed. Pár perc múlva meg is pillantottuk Mókut, aki a telefonját bogarászta. Hatalmas volt az öröm. Maja majd kiugrott a bőréből, de én is. Akkora nyugalom töltött el, hogy mostmár együtt vagyunk! Beszéltünk Jimmel. Balázsról semmi fejlemény, be van ragadva. Talán majd reggel kijut. Lementünk a vonathoz. Elvileg 23:19-kor kellett volna jönnie egynek, ami visszahoz Eastbourne-ba. Gyakorlatilag 23:40-re írták már akkor 23:00-kor. Hatalmas volt a káosz, a vonatok meg sem közelítették ( sem időben, sem úticélban) a róluk táblán írtakat, de szerencsére a miénk 23:50-kor megérkezett. Már valahol Polegate-nél jártunk (addig 20 percenként beszéltünk), mikor Jim megint hívott. Balázs találkozott pár sráccal, akik az otthagyott nő megmentésére indultak és ígéretet tettek neki, hogy ha ők kijutnak, érte is visszamennek. Hát ebben nem igazán hitt, így végül a gumiszőnyegeket tette ki a kerekek alá, jégoldóval fújkálta a talajt és lassan, méterről méterre haladva kijutott a kritikus útszakaszról, így jó esély van rá, hogy haza tud jutni. Közben mi is megérkeztünk. Az állomáson még sokat kellett várni a taxira és azt mondta a sofőr, hogy nem fog tudni feljönni a dombra, ahol lakunk, de végül sikerült. Itthon Jim nagy öleléssel és forró kakaóval várt minket, továbbá egy jó hírrel, hogy pár percen belül a Balázs is itthon lesz. Így 1:30-kor végre együtt volt a család.

Ezúton respekt és tisztelet Majának, aki egy nyűgös pillanat, egy zokszó, egy helytelen viselkedés vagy rám nem hallgatás nélkül csinálta ezt végig 4 és fél évesen! Mókunak, aki 7 órát ült a repülőtéren, majd kettőt a gépen, végül egyet a vasútállomásom és egyet a vonaton! Balázsnak, aki gondolkodás nélkül ugrott, hogy a segítségünkre siessen és nem adta fel. Végül pedig Jimnek, akinek szerintem mindenki közül a legrosszabb volt. Aki itthon ült és felváltva próbálta elérni a családtagokat, hogy ki merre jár, ki hol van elkavarodva és kivel mi lesz, mindeközben ő maga semmit sem tehetett értünk a gyakorlatban és tudom, hogy ez mennyire gyilkos lehetett 5 órán keresztül!