Versenyfutás az idővel és a hellyel. Késve indulunk és a rengeteg cuccon felül 6 ember is helyet kap a kocsiban. Farkas éhes vagyok, mivel egész nap egy falat nem ment le a torkomon. De ekkorra minden mindegy alapon -hisz már úton voltunk, tehát ami ott maradt, az ott maradt- oldódott egy kicsit a feszültségem és előjött az éhség. Sült oldalast és krumplipürét tudnék enni és azon nem is finnyázok, hogy hideg, de nincs evőeszköz. Végül úgy döntöttem, megy az kézzel is. Andrással már húztuk a skillünket az utolsó ebéd alkalmával a Monarchiában, ott tojásos nokedlit ettünk kézzel. A krumplipüré sem nagyobb kihívás...

Node ami a lényeg, amiről ez a poszt szólna, az a logisztika. Mire Mókuhoz értünk, este 9 óra volt. Ekkor még úgy volt, hogy hárman utazunk, repülővel, kézipoggyásszal és a csomagküldő hozza a dobozomat és a szennyestartómat... A kézipoggyásznak méretkorlátai vannak, de meg akartam nézni, hogy súlykorlátozás is van-e rá. Felmentem a légitársaság honlapjára, és mit látok? Poggyászjegy vásárolható fillérekért. Azonnal elkezdtem járkálni fel-alá, cseten írogatni az illetékesekkel, telefonálni, átbeszélni, meggondolni, lefixálni... Végül 3 csomagjegyben kiegyeztünk. Így nekiálltam átpakolni a motyót, mivel kartondobozt ugye nem nagyon vihetek a reptérre. Persze alig tudtam aludni az idegtől, hogy vajon minden rendben lesz-e.

Hétfőn délelőtt Szentendrére mentem, nővérem nagyobb lányának nyílt nap volt az iskolában, így tudtam velük találkozni, mielőtt elutazom. Nagyon jót beszélgettünk, jókat röhögtünk, és a bemutatóórák is klasszak voltak. Kicsit szomorú érzés volt eljönni. De nem volt sok időm ezen agyalni, mivel délre kiderült, hogy csak ketten utazunk Csíkkal.Így újabb kipakolás, bepakolás, átszervezés. Délután elugrottam az útlevelemért, aztán találkoztam Ivicával, aki elvileg január 14-én szintén kijön Angliába, majd kis kitérővel vissza haza egy kis további pakolás erejéig. Este elköszöntem anyukámtól, majd végül... Vibtől. Nagyon veyges este volt. Sírtunk és nevettünk. Ő megértette a repcsi parámat, a stresszemet, a pánikrohamaimat és a fóbiáimat. Mindemellett hülyére röhögtük magunkat.

Kedden reggel elmentünk elemet venni, hogy lemérhessem bődületes méretű bőröndömet és szennyestartómat, majd lehúztunk a Dunapartra meginni egy búcsúkávét. Nem tudom, mi lett volna velem, ha Vib nincs ott... Ő helyettem észnél volt, mikor én már nem láttam a stressztől - meg persze az előző esti búcsúbuli utóhatásától - és helyettem megcsinált, elintézett mindent. Ezúton köszönet neki! És köszönet Csíknak, hasonlóan sok segítségéért, hogy ő is elintézett, utánajárt, megcsinált, letöltött, összerakott és végül azt mondta, minden rendben lesz!

Végül kedden délután elindultunk a reptérre. És végül hárman szálltunk fel a gépre :D Meg rajtunk kívül vagy 300-an persze. Hát... Itt kezdődik a kaland.