„Nagyi”, azaz Móku érkezése egészen feldobta a gyerekeket. Szinte le sem szállnak róla. Mivel az előző napi 2 cm hóra további 5 cm esett, szombaton vettünk egy szánkót (mármint ilyen szánkónak csúfolt piros fröccsöntött műanyag teknőt) és kimentünk a közeli parkba négyen lányok. Ja, öten, mert Emma is velünk tartott. Maja nagy pechére mi is nagyon élveztük Jimmel. Csak akkor indultunk haza, mikor már mindannyian szénné fagytunk, de ígéretet tettünk, hogy másnap újra eljövünk. Úgy is lett, csak akkor helyettem Samu tartott velük. Állítólag annyira nem volt elragadtatva tőle. Nem tudott motorozni a jégen és kiakadt. Mostanában a motorozás a csúcs. Nameg a csigák, az autók (különösképp a szirénások) és a teknősök. Amúgy a személyében megtaláltam azt a pasit, aki értékeli a baglyos, a robotos, a pacmanes, az alvós állatkás és bárányos pólómat. Szerencsére viszont már nem csak ez a kapcsolat. Mostmár szívesen jön és bújik hozzám is, gyakran keres a házban és mondja, hogy Tita. Ezen kívül kávét főz nekem és tőlem is elfogadja a felügyeletet, utasításokat, ételt, vagy ha én ébresztem. Rengeteg új szót tanult 1 hónap alatt, most az elmúlt egy hétben különösen megeredt a nyelve.

Móku ittléte alatt rengeteget mászkáltunk. A napi minimum egy órás séta mellett voltunk a tengerparton a gyerekekkel meg Emmával és voltunk Lewes-ban. Oda az egész család ment, pizzáztunk egyet, aztán fölsétáltunk a várhoz. Be nem lehetett menni, mert zárva volt, de Móku szerint nem veszítettünk semmit, kiállítás van, ami a gyerekeket nemigen kötötte volna le. Aztán a Mókuval leváltunk, mert a két kicsi fáradt és nyűgös volt, így Jimék az autóhoz való visszakanyarodás és hazaút mellett döntöttek, mi meg bevállaltuk, hogy majd vonatozunk. Nem nagy táv, kb. 20 mérföld. Na Lewes egy igazán fura dimbes-dombos kis város tele ősöreg épületekkel. Van egy antikvárium, aminek az épülete 1600 körül épült és az ajtó mellett két keskeny polcon kint az utcán is vannak könyvek. Nagyon szép. A legöregebb ház, amit találtunk 1330-ban épült. Elképesztő belegondolni. Sajnos hamar ránk sötétedett, de így is elég sok érdekességet láttunk, bár maga a város az, ami igazán bájos a szűk és meredek kis utcácskáival és ici-pici boltjaival. nekem egy kis csokibolt tetszett a legjobban. Nagyon kis ütött-kopott volt, de így karácsony előtt különösen hangulatos volt, mintha valami mese illusztrációja lenne. Bementünk egy templomba, ami szintén nagyon régi volt és mentes volt minden barokk giccstől szerencsére. Csak bejött egy nő is és függetlenül attól, hogy nemcsak hogy nem értem, nem is érdekel, amit mond, kb. 10 percen keresztül beszélgetett velem. Végül kénytelen-kelletlen válaszolgattam neki és eliszkoltunk. Ami viszont érdekes volt, hogy volt bent egy asztal, rajta levelekkel és a nő talált egyet, ami neki szól. Gondolom így egyházközösségen belül küldözgetnek egymásnak karácsonyi jókívánságokat, ami azért eléggé klassz. Mivel nagyon hideg volt, sötét és a boltok is zártak, mi is visszakanyarodtunk és a főutcán a folyó fölött megtaláltuk Jiméket. Még jó, hogy nem egyenesen a vasútállomásra mentünk, hanem célba vettük a folyót. Így végül együtt jöttünk haza.

A gyerekek számára az elmúlt egy hét fénypontja természetesen a karácsony volt. Rengeteg ajándékot kaptak, Maja volt a főlelkes, Samu annyira még nem fogta fel, hogy mi van, de a fa nagyon tetszett neki. Nem tudom, írtam-e korábban, de itt november elején kezdődik az elkarácsonyosítás, december elején már mindenki felállítja a karácsonyfát és minden ház szanaszét van világítva. Itt 25-én reggel jön a Mikulás. Hozzánk szintén 25-én reggel jött, de (a tippek ellenére) a Jézuska. Jim tartott egy előadást a Majáék osztályának az iskolában arról, hogy milyen egy magyar karácsony. Mondta nekik, hogy hozzánk a Mikulás december 6-án jön, így van-e valakinek ötlete, hogy ki jön hozzánk december 24-én. (Mivel csináltak karácsonyi betlehemes műsort, feltételezhető volt, hogy talán valakinek eszébe jut.) Nos az egyetlen tipp egy bátortalan kisfiútól érkezett: „Elfek?”

25-én délután sétáltunk egy hatalmasat Mókuval. Templomba akartunk menni, de az zárva volt, így lementünk a tengerpartra. Hazafelé beültünk egy kávézóba. Hát az valami isteni volt. Elég faramuci hely volt, mert tele volt műnövénnyel, meg idióta karácsonyi díszekkel, ősrégi tévé meg színe szpotlámpák (szerencsére nem volt felkapcsolva), viszont a személyzet annyira kedves volt, hogy az elképesztő. A pultos fickó valami közel-keleti emberke lehetett, akárcsak a szakács, a pincér meg kb 80 éves volt. Mindhárman nagyon kedvesek, mosolygósak és az egész helyből ez a barátságos légkör áradt. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára voltam ott.

Egyik este meg vissza felé jöttünk a szokásos esti kutyasétából és hatalmas szirénázás, kék fények meg egy megafon hangja a szomszédos Peppercomb streeten.  Mikor közelebb értünk, akkor láttuk, hogy két tűzoltó autó között egy hatalmas szán (amit szintén vmi autó húzott), rajta egy Mikulás csávó integet, a karaván körül meg tűzoltók vödrökkel, amibe pénzt gyűjtöttek a tűzoltóság javára. Lassan haladtak végig az utcákon, integettek, kiabálták, hogy boldog karácsonyt, meg szólt valami zene is. Na, gyorsan hazarohantunk, fölszedtük a két gyereket és futottunk velük lefelé. A Longland roadon utól is értük őket. A gyerekek nagyon élvezték. Dobálták a pénzt a vödörbe és kaptak cserébe képeslapot, meg szaloncukrot. Maja kettőt is kapott. Megpróbáltuk rávenni, hogy az egyiket vigyük haza apának, aki egyrészt beteg, másrészt nem láthatta a karavánt, de Maja azt mondta, inkább ő megeszi egyedül és majd elmeséli apának, milyen volt. A másodikat azzal a felkiáltással bontotta ki, hogy megeszi, nehogy elfelejtse, milyen az íze, mert akkor nem tudja majd elmesélni…

Hát nagyjából így teltek a napok. Nagyon hamar eljött a 26-a, mikor Mókunak mennie kellett. Akkor megint rám tört az a végtelen szomorúság és üresség. De tudom, hogy a Győ és a másik két unoka is nagyon várta őt. Ezúton is Boldog Karácsonyt nekik és mindenkinek, akitől távol töltöttem az ünnepeket!