Rengeteg barátot hagytam otthon. A legtöbben nem is érzik át, mennyire nehéz otthagyni mindent és mindenkit. Mindenki azt mondja, mennyire jó nekem és mennyire irigyel és mennyire cserélne velem. Persze ez sok erőt is ad, és tudom, annak kell örülni, ami van és nem azon szomorkodni, ami nincs. És valóban, hatalmas lehetőség ez nekem.  Csak ahogy írtam korábban tesómék és Csíkék is hazautaztak, így egyetlen barátom, őrangyalom és pörlekedéseim tárgya Emma, a labrador.  Eleinte csak olyan volt, mint bármelyik labrador. Szeleburdi, rossz, de végtelenül kedves. Mostanra viszont hű társam lett. Nem szívesen távolodik tőlem 1 méternél messzebbre, nem szívesen fogadja el, ha magára hagyom, pedig nem minden sétámra vihetem magammal, de még ha csak a mosdóba megyek is, úgy kell kituszkolni, hogy bezárhassam az ajtót. Ilyenkor esténként azonban kifejezett áldás, hogy mellettem van. Egészen megnyugszom tőle és én, aki világ életemben rettegtem (pl. zivatar, ablak előtt álló emberek, szellemek, bérgyilkosok, pókok, műanyaggombok stb. stb), most örömmel jelenthetem, hogy a 4. estémet töltöm egyedül és eddig még csak egyszer féltem. Mint utólag kiderült, a motozás, ami megfagyasztotta bennem a vért egy macskától származott. Ám a bátor Emma fölkergette egy ilyen susnyás bokor-izére. Reggelente kicsit húzós a szájszaga és néha napközben (főleg evés után) büfizik, de a legzavaróbb dolog, hogy pukizik. Na jó. Ez nem puki. Ez fing. Fekszik, alszik, én nézem a tévét vagy gépezek és egyszer csak érzem, hogy marha büdös van. Ilyenkor aléltan kapkodok friss levegő után. Van, hogy Emma is fölébred, körbeszaglászik a szobában, majd lesújtó pillantással végigmér és sértődötten kivonul a szobából. Mintha csak azt gondolná: „Mekkora rohadék vagy, hogy az orrom alá purgattál!”. Ettől, az állandó kajakunyizástól és az ötletszerű rám ugrásaitól eltekintve tényleg nagyon klassz kutya.

Délelőttönként legalább 20 percet kint töltünk együtt a kertben, délután meg a közeli parkban teszünk nagyobb sétát. A parkig pórázon kell vinni, de ott aztán azt csinál, amit akar. Ha ő a focipályán akar futkosni, simán megteheti. Ha meg akar szimatolni más kutyákat, senki nem néz rosszallóan. Köszönnek, mosolyognak egymásnak a gazdik (és aktuális gazdik), aztán mindenki megy a tovább. Az egyetlen szabály, hogy a guanót föl kell szedni. Amivel semmi gond nincs, sőt!  Ideje lenne Magyarországon is bevezetni és szigorúan büntetni a kutyakaki-kérdést. Csakhát… Ott ez nemigen működne. Amúgy ezek az őrültek… Míg én dupla melegítőgatyában, kabátban, mellényben és néha sapkában megyek kutyázni, az angolok simán egy melegítőgatyóban meg rövid ujjú pólóban jönnek a parkba. Egy-egy elvetemültebbet még rövidgatyában is látni. Volt egy dolog, amit nem tudtam eleinte megfejteni. Rengeteg ember tartott a park felé 1 db kutyával és 1 db teniszütővel. Persze ennek is van értelme: teniszütővel sokkal messzebbre el lehet küldeni a labdát a kutyának. Ráadásul a gazdi is jobban érzi magát a játékban. Aki nem ütővel, az is ilyen kis labdakivető eszközzel mászkál és hajítja/szedi a teniszlabdát.

Jó nézni az embereket és nekem is jól esnek a közös séták. Hát így telnek a napjaink. Már ami a kutyás részét illeti a jelenlegi életemnek.  Most is itt ül és bámul a nagy vödör fejével. Télleg.